Az a tény, amit nem szeretek de ez is én vagyok: minden, amit érzek, ahogy éppen vagyok, megjelenik az arcomon, sajnos sokkal határozottabban mint másokén. Egyszerűen képtelen vagyok elrejteni sem az örömömet, sem a bánatomat. A szemem, az arcvonásaim mindent elárulnak. Talán éppen ezért hiszek abban is, hogy az arc nem csupán tükör, hanem történet.
Kiskoromban átlagos de inkább vézna testalkatú, fiú-frizurás, girbe-görbe kislány voltam sok harccal a lelkemben. Minden, amit éreztem, ami benyomást tett rám szélsőségesen kimozdított. Ez ma már sokkal kontrolláltabb de most is látszik rajtam az, amin épp keresztül megyek, az meg tisztán leolvasható, ha másképp kezd verni a szívem. Ez nem azt jelenti, hogy nem bírom a fájdalmat vagy nem kontrollálom kellően az adott pillanatot. Inkább azt, hogy teljesen az “ügyön” vagyok. Nincs szükségem már álarcokra – elég bátor lettem ahhoz, hogy vállaljam magamat, akár tetszik ez másoknak, akár nem.
Pont ezért megtanultam a jelen pillanatban lenni, elszoktam attól is, hogy nagyobbacska terveket szőjek a hétköznapi dolgoknál. Ha észbe kapok, hogy jól vagyok, mert épp 1-2 órája nem éreztem semmi gyanúsat, megtudtam néhány itthoni dolgot tenni, a hála érzése fog el. Ezek a pillanatok még vannak, és ameddig vannak, addig minden nehéz helyzet megéri! Az arcom talán nem mindig mosolygós, talán nem is mindig szép a maga klasszikus értelmében. De igaz. És azt hiszem, most már ennél többet nem is kívánhatok.
Mert minden ránc, minden apró rezdülés, minden felvillanó vagy épp elnehezülő pillantás azt üzeni: élek. És amíg élek, addig van lehetőségem szeretni, tanulni, hinni, remélni, és újrakezdeni.
Ez vagyok én — minden örömömmel, minden küzdelmemmel együtt, arcban, szívben, lélekben.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
FaceEdge
The truth I don’t always like—but it is still me—is this:
everything I feel, everything I am in that moment, shows up on my face.
Much more clearly than on others.
I simply cannot hide my joy or my sorrow.
My eyes, my features reveal everything.
Perhaps that’s why I’ve come to believe that a face is not just a mirror,
but a story.
As a child, I had an average, perhaps even rather skinny body,
crooked bangs, a little girl with many battles raging inside her.
Everything I felt, everything that touched me,
would wipe me off balance with overwhelming force.
Today it’s far more controlled—
yet even now, whatever I am going through
still shows on me.
You can read it as clearly as the change in my heartbeat.
But that doesn’t mean I can’t endure pain,
or that I can’t handle life.
It means something else entirely:
I no longer feel the need to pretend.
To control every moment perfectly.
Rather, I want to be completely in it.
I no longer need masks—
I’ve become brave enough to show myself,
whether others like it or not.
This is why I’ve learned to live in the present.
I’ve stopped making big plans
around ordinary days.
If I suddenly realize that I’m well—
that for one or two hours nothing alarming has happened—
I managed to get a few things done at home—
a wave of gratitude washes over me.
As long as these moments still appear,
as long as they exist,
everything difficult is worth enduring.
Maybe my face is not always smiling,
maybe it is not always “pretty” in the classical sense.
But it is real.
And I think now, I can’t wish for anything more than that.
Because every line, every tiny wrinkle,
every small tremor, every glimmer of light
or sudden heaviness in my expression says one thing:
I am alive.
And as long as I am alive,
I have the chance to love, to learn,
to believe, to hope, and to begin again.
This is me — with all my joys,
with all my struggles,
in my face, my heart,
and my soul.
Hozzászólás