🕊️
Vannak időszakok, amikor nem lehet mást tenni, csak figyelni. Várni. Hinni. És bízni. Hogy jön egy fordulat, amit most nem látunk, de tudjuk, hogy ott van. Azt, hogyan lesz tovább, mi lesz a végső döntés? Hova vezet majd az az út? Néha félünk, néha meg érezzük, hogy úgy lesz a számunkra jó.
Csak egy éve, hogy először kimondódott egy súlyos kérdés: Szóba jöhet-e nálam a szívtranszplantáció?
Hosszú évek teltek el, és senki nem hozta szóba addig, pedig voltak mély és kritikus időszakom. Egyetlen orvos volt az, aki végül feltette a kérdést, meg is győződött a szükségességéről az esetemben. Nem mertem hinni ebben akkor. De egy éve már én is feltettem az új doktornőnek, akihez pár hónapja iratkoztam át. Ő pedig nem hátrált meg – épp ellenkezőleg: lecsapott rá, lendületbe jött, és belevetette magát a lehetőségek feltérképezésébe. Azt mondta: „Januárra megpróbáljuk.”
És én remélni kezdtem. Lehet tovább is? Lehet jobb is?
Elindult a folyamat és jöttek a kérdőjelek. Egy ilyen döntés sosem fekete-fehér.
Kezelőorvosom hisz benne. Viszont nem dönt egyedül.
9:1 az állás. Tízből egy orvos még nem győződött meg. Az altatóorvos különösen aggódik – érthető módon, hiszen a műtét csak akkor vállalható, ha minden szempontból alacsony a kockázat. Ez megrémít és valahol meg is nyugtat, azt érzem, hogy óriási felelőséggel vannak irántam az orvosok és igyekeznek a biztosra menni.
Amit sejtek: a szívtranszplantációból is az egyik legbonyolultabb eset lennék számukra. Csak akkor mennek bele, ha biztosnak látják a dolgot. Objektív mérlegelés. A doktornőm kitart mellette/m. Bíztat. Halkan, de határozottan, hiszi, hogy jöhet még új esély az életembe. Nem ígérget – és ettől még hitelesebb számomra.
Július 15. Ez a nap most a következő határ.
Megyek – a vizsgálatok eredményeivel a kezemben. Ott ül majd velem szemben a transzplantációs team. És Ők döntenek…
Addig pedig teszem, amit tudok, és remélem, hogy számomra a legmegfelelőbb döntést hozzák meg.
Hozzászólás