Most mèg áll az idő.
Távol egy gép monotonon zakatol.
Madarak csivitelnek, közéjük egy-két tücsök is belekezd esti műsorába.
A levegő lassan hűl, a fű halkan suttog a talpam alatt.
Süti, a cica engem figyel, majd lassan lekoppan a szeme.
Távolinak tűnik a jövő.
Megfoghatatlan, mély.
Semmit nem tudok biztosan – csak egyet:
mennem kell.
Hova? Hogyan?
Csak kérdések.
Homály ül a válaszokon.
Maradnék ebben a pillanatban, de nem lehet.
Van fizikai oka a muszájnak–
de ez annál több.
Ez testi-lelki megmérettetés, amit csak kevesen látnak, még kevesebben értenek.
Mi lesz a kerttel?
A paradicsomtöveimmel?
A virágágyásommal, a csodával, amiben eddig éltem?
Mi lesz velem?
Nem viszem magammal a kertet.
De talán valamit mégis.
A föld illatát. A fű hűvösét. A tudást, hogy valaha gyökerem volt.
És talán újra lesz is.
Itt kell hagynom őket, de valamit mégis magammal viszek. A föld illatát. Fű hűvösét. Annak gondolatát, hogy gyökerem van, ami haza húz.
Addig is kihasználom minden pillanatát az itthonlétnek.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
Moving into the Nothing(ness)
Time still stands for now.
Somewhere far away, a machine hums
its steady, monotonous rhythm.
Birds chatter; now and then
a cricket joins the evening program.
The air cools slowly,
the grass whispers softly beneath my feet.
Süti, the cat, watches me for a moment,
then her eyes grow heavy and close.
The future feels distant.
Unreachable. Deep.
I know nothing for certain—nothing
except this one thing:
I have to go.
Where?
How?
Only questions.
Every answer wrapped in fog.
I would stay in this moment,
but I cannot.
There is a physical reason for this “must”—
but it is more than that.
It is a test of body and soul,
a kind of weighing
that only a few witness,
and even fewer understand.
What will happen to the garden?
To my tomato plants?
To my flower bed,
to the miracle I’ve lived in until now?
What will happen to me?
I cannot take the garden with me.
But perhaps I can take something.
The scent of the soil.
The coolness of the grass.
The knowing that once,
I had roots.
And maybe—
one day—
I will have them again.
I must leave these things behind,
yet something will still travel with me:
the scent of the earth,
the cool breath of the grass,
and the quiet thought
that I have roots
that know the way home.
Until then,
I will savor every moment
of being here.
Hozzászólás