Az ember ritkán gondol bele, hogy egy sors mennyire pillanatokon múlik. Hogy milyen törékeny, milyen esetleges. Most, hogy a testem és a lelkem is egy új határvonalhoz érkezett, egyre többször érzem magam a „semmi és a lét” közötti szűk mezsgyén. Innen nézve minden egészen más fényt kap: az idő, a gondoskodás, a társadalom, amiben élünk – és azok, akik tartanak bennünket, amikor megcsúsznánk.
Ez a bejegyzés erről a pontról született.
Sokszor elmerengek a “létezés” dolgain.
Mennyi összefüggés, mennyi ok és következmény… Tudom, hogy minden valamiből ered, valamihez kapcsolódik, valami miatt alakul éppen úgy, ahogy.
Gyakran az foglalkoztat, mennyit számít, mikor és hová születünk (térben és időben). Hogy egyetlen pillanat, akár néhány év is elég ahhoz, hogy egy sors forduljon – vagy végérvényesen megtörjön. Olyan ez, mint nap mint nap egy szakadék szélén állni.
Tudom, hogy alattam a mélység – és ha előre lépek, vége szakadhat.
De még mindig van lehetőség megfordulni. Egy perdülés, egy másik irány.
Még ha tudom is, hogy a mélység ott van, és vár.
Megborzongok.
A társadalom nem mindig volt ilyen érzékeny, mint most.
Voltak idők, amikor, ha valaki a perifériára került, ritkán nyúltak utána, vagy végérvényesen elengedték a kezét.
Ha bement egy intézménybe segítségért, nem biztos, hogy érkezett válasz – vagy ha igen, nem volt hozzá eszköz, tudás, emberség.
Ez ma más. És ez még mindig felfoghatatlan. Csoda már az is, ha valaki kedves velünk.
De ami ezen túlmutat… a figyelem, a törődés, amit most kapok, az már nem csak munka.
Nem csak hivatás.
Ez: gondoskodás.
És ez már maga a CSODA.
Mindezt nemcsak eleméletben tudom: konkrét embereken keresztül tapasztaltam meg ezt a gondoskodást. Nem csak egy eset, egy megoldandó kihivas vagyok számukra, látják az embert is. Azt aki fél, remél, aggódik, olykor kétsegbeesesik..
A mentálhigiénés szakember nem kérdőívet töltetett ki velem, hanem kérdéseket tett fel, amelyekhez le kellett vennem a belső páncélt, ami mögé csak kevesen láthatnak be.
Az ápolók mosolya, egy-egy halk „minden rendben lesz” kedves, együttérző mosollyal, biztatással a vérvétel előtt – ezek nem tartoznak az orvosi protokollhoz. Mégis ezek visznek át a legnehezebb napokon.
Nem tudom, meddig tart ez az idő.
De azt tudom, hogy amit most kapok, az nem az élet alapfelszereltsége. Ez ajándék.
És én nem felejtem el.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
If They Weren’t Here…?
We rarely pause to consider how much of a destiny
can hinge on a single moment.
How fragile, how uncertain, how accidental life is.
Now that my body and my soul have reached
a new boundary line,
I often feel as if I’m walking
the narrow ridge between “nothingness” and “being.”
From here, everything looks different:
time, care, society itself—
and the people who hold us
when we begin to slip.
This entry was born from that viewpoint.
I often wonder about the nature of “existence.”
How many connections, how many reasons,
how many consequences shape a single life.
I know that everything comes from something,
connects to something,
is shaped by something
that makes it unfold exactly as it does.
I often ask myself how much it matters
when and where we are born—
in space and in time.
How a single moment,
even a few years,
can be enough for a life to turn—
or break entirely.
It feels like standing every day
on the edge of a cliff.
I know the depth is beneath me—
and that a single step forward
could be the end.
But there is always the choice to turn back.
A pivot, a shift,
a movement in another direction.
Even if I know the abyss is still there,
waiting.
A shiver runs through me.
Society has not always been as sensitive
as it is today.
There were times when
if someone slipped to the margins,
few reached out—
or they quietly let go
of that person’s hand.
If someone walked into an institution
seeking help,
a response wasn’t guaranteed.
Or if it came,
there were no tools,
no knowledge,
no humanity
to sustain it.
Today is different.
And it still feels unbelievable.
A miracle, even,
when someone is simply kind.
But what goes beyond this—
the attention, the care,
the presence I receive now—
that is no longer just work.
No longer just duty.
It is care.
And that itself is a miracle.
I know this not only in theory—
I experience it through real people.
For them I am not just a “case,”
not a problem to be solved.
They see the human being.
They see the one who fears,
hopes, worries,
sometimes despairs.
The mental health professional
didn’t hand me a questionnaire.
Instead, they asked questions
that required me to remove the armor—
the inner shield behind which
so few are allowed to look.
The nurses’ smiles,
the soft “you’ll be alright,”
the gentle encouragement
before a blood draw—
none of these belong
to medical protocol.
Yet these are the things
that carry me through
the hardest days.
I don’t know
how long this time will last.
But I do know
that what I’m receiving now
is not part of life’s basic equipment.
It is a gift.
And I will not forget it.
Hozzászólás