Ahogy ott álltunk hárman, éreztem, hogy megmozdult a darabka a torkomban.
– Muszáj bemennem! -mondtam és megragadtam a kilincset. A fürdőbe lépve már meg is telt a szám. Miközben megendgedtem a vizet a csapon, láttam, ahogy friss piros vér keveredik a lefolyó vízével. Fogaim pedig mint egy vámpírnak, elszíneződtek az élénk piros vértől, ahogy megtelt a szám.
Öblitettem újra és újra, próbáltam úrrá lenni a helyzeten, bár szívem szerint, földhöz vágtam volna valamit: püpü nem állja, most elmentem, nem játszom tovább ezt!- kiáltanám.
De tudtam, hogy ez lehetetlen, olyan csapda ez, aminek nincs kijárata. Újabb és újabb kihívás, amit rendre meg kell ugrani. Nem lehet elmenkülni. Tűrni, bírni hol a verést, hol a simogatást, ami épp soron van. Most pont ez. Napok óta nem ehetek, nem alhatok, lassna telnek a percek.
Áron hívja a mentőt, még mindig köpöm a vért. Nem akar csillapodni a hidegvízre sem. 5 perccel ezelőtt élveztem a napsütést, most ezt megint miért???
Tudom, hogy az hallatszik ki, hogy egy elkényeztetett kislány nyafog. Egy pillanatra elszégyellem magam. Ez lenne? Most mi van? Húzd ki magad és csináld, ami tőled telik. Lassan csillapodik a vérzés, már csak egy-egy csíkban tűnik fel a vér a számban. Nyelnem sem kell olyan gyakran. Érzem, hogy felsebesedett a nyelőcsővem, vasíz a számban. Sajnos a kelleténél több vért nyeltem, mert a garatban van a seb. Összepakoljuk a bejáratott táskát harmadszorra. Tudom, hogy mi a vége. Újra megfigyelés. Csak oda ne ahonnan tegnap engedtek ki, kérlek Istenem!
Még vonalban a mentő diszpécsere. Baleset a 2-en. Lassú a forgalom. Nem halad a mentő.
Megnyugszom kicsit, a vérzés megszünni látszik. A szám cserepesre száradt. Sebaj. Ez is lejár. Majd jön valami más.
Két kedves fickó a mentős, szimpatikusabbak és megnyugtatóbbak mint pár napja a másikok. Jó előjelnrk vsszem. Elindult az autó, 35 perc az út. Döcögünk hárman a kísérőmmel, legdrágább nénémmel és a mentőssel. Már nem piros a zsebkendő, amin kényszeresen időről időre ellenőrzöm , hogy van-e még gond. De tiszta. A mentős kitölti a kötelező adatokat, csendben várjuk az indulást. Kikérdez. Letisztul a kép neki, hogy mi is a helyzet, gócműtét után vagyok és komplexebb a helyzet, mint amilyennek gondolta. Látom a szemében azt a pillanatást, ami a helyzetemnek szól, a meglepődést. Tudom, hogy sokan nem gyanakodnak elsőre. Ebből “baj” esetén hátrányom is van olykor. Nehéz magyarázni olyankor a helyzetet, elvégre nincs a homlokmra írva és igyekszem erős maradni amennyire lehet, uralni az aktuális helyzetet. Ezért mindig nagy a meglepetés. Rutinból darálom: veleszületett.., Fallott, ICD, transzplant. Még a mentős is kérdezhet butaságot: – mikor lesz a műtéte? Elengedem, hogy beszéljek erről. A fagyasztóból kikapott húsdarabot szorosan a torkomra nyomom, nem beszélek. Különben sem ajánlott most.
Mesél a kéthéttel ezelőtti újj műtétéről. Egy rózsa tövise, betokosodott. Zavarta a fogásban munka közben, végül egy családi barát, aki sebész, kiműtötte. Szerencséje volt azzal, ahogy állt a tüske az ízületek között, így egyszerűbb műtét volt, de azért voltak utólagos furcsaságok az újj mozgatásánal.
Ezután hallgatunk. Hűvösebb levegő hűti le a kabint. Szomorú és aggódó vagyok. Nem akarok előre gondolni, de lehetetlen. Újabb műtét lesz? Le kell zárják az eret, elaltatnak ismét? Mindegy. Elviselem akarmi is legyen, ezt is.
Elkapom a mentős gyengéd pillantását, ahogy észrevétlenül fürkészi az arcom. Zavarában igazolta, hogy figyeli az állapotom, jól vagyok-e. De nekem ismerős az érzés, néhányszor láttam már ezt a pillantást. Csodálkozás, hitetlenkedés, sajnálat, félelem.
Most éreztem, hogy másképp kezelnek az ápolók, mint utoljára. A doktornők is mind közlékenyek, gondoskodók voltak. Megnyugodtam. Nem lesz újabb műtét. Lassan kilábalok ebből is.
Hozzászólás