Utolsó hazalátogatásom alatt kaptam a barátnőmtől meghívást az extrém sportoló és Guinness-rekorder Rakonczay Gábor előadására. Ő az, aki már hatszor kelt át az Atlanti-óceánon, többször egyedül, evezve vagy szörfdeszkán állva, és akit sokan a kitartás szimbólumaként tartanak számon.

Elmentem több okból is. Kíváncsi voltam, mi hajt valakit újra és újra a veszélybe – szemben azzal, hogy én mindent megteszek azért, hogy kikerüljek az életemet követelő, és erőmet felemésztő élethelyzetből. Sokan hasonlítják az extrémsportolók lelkiállapotát a súlyos, vagy halálos betegekéhez: mindkét helyzetben ott van a félelem, a bizonytalanság és a határhelyzetek állandó jelenléte.

Nagyon izgalmas volt hallgatni Gábor történeteit. A viharos tengerek, a magány, a fizikai kimerültség mind-mind olyan állapot, amelyben a test és a lélek határai feszegetődnek. Tudományos szempontból ez a stresszre adott válaszok szélsőséges példája: az adrenalin és a kortizol mozgósít, miközben a test tartalékait éli fel. A pszichológia rezilienciának hívja azt a képességet, hogy valaki mégis újra és újra feláll, és továbbmegy.

Ami a legjobban megfogott, az a gondolat, hogy az emberi test korlátlanul sokat képes elbírni, ha fejben úgy állunk hozzá. A 170 centi magas és 70 kilós sportoló ezt a fajta kitartást tanítja olimpikonoknak is – mert olyasmit tud megmutatni, ami egy átlagember számára szinte felfoghatatlan: hogyan győzhetjük le a saját elménk korlátait.

Én más terepen járom ugyanezt az utat. A műtétek, a várakozás, a kórházi ágy és a transzplantációra való felkészülés ugyanúgy próbára teszik a testet és a lelket. Míg ő önként keresi a szélsőséget, nekem az élet tette a hátamra ezt a zsákot. És mégis, a döntés mindkettőnkben közös: feladni nem lehet.

Amikor azt mondta: „A legnagyobb viharban is az dönt, hogy beülsz-e az evezőpadba másnap reggel”, bennem is megszólalt az érzés. Nekem a kérdés nem az, hogy mikor indulok újra, hanem hogy meddig bírom – de a válasz ugyanaz: mennem kell tovább.

Ez az este megerősített abban, hogy a veszély és a bizonytalanság nem mindig választás kérdése, de az, hogy hogyan nézünk vele szembe, igenis rajtunk múlik.

Tudományos kitekintés – miért bír többet a test, ha a fejünk rendben van?

A modern pszichológia és idegtudomány szerint az emberi agy sokkal előbb fékez, mint a test valódi határai. Ez az úgynevezett központi kormányzó elmélet (central governor theory): az agy leállít, mielőtt a szervezet ténylegesen kimerülne, hogy megóvjon a károsodástól. Ezért érezzük azt, hogy „nem bírom tovább” – miközben a testnek még lennének tartalékai.

A fájdalomtűrés, a kitartás és a teljesítőképesség jelentős része tehát mentális tényezőktől függ: attól, mennyire tudjuk átírni a félelem és a kimerültség üzeneteit. Ezt használják a sportpszichológiában, de ugyanígy érvényes egy betegség, egy műtét vagy a várakozás idején is, mint ezt oly sokszor megtapasztaltam, soha nem gondoltam a tudományos oldalára. Olyan ösztönös és magától értetődő volt számomra, hogy ki kell bírni, újra és újra. Ha le is nyom: levegővétel, és újraindulás. A jutalom nálam nem egy érem vagy elismerés, hanem az, hogy jobb lesz az állapotom,  fiatal koromban elmehettem a barátokkal játszani, majd élhettem hasonlóan, mint egy átlag ember. Nálam ez jelentette a motivációt a kitartásra.

A placebo-effektus is erre utal: a hit, hogy képes vagyok meggyógyulni vagy túlélni, biológiai változásokat indít el a testben. Ugyanez fordítva is igaz: a reményvesztettség valóban gyengíti az immunrendszert.

Ezért volt olyan erős hallani Gábortól, hogy: „Az emberi test korlátlanul sokat képes elbírni, ha fejben úgy állunk hozzá.”
Az én helyzetemben talán ez a legfontosabb mondat. Mert bár a testem tele van sebekkel és korlátokkal, a fejem és a szívem dönt arról, hogy tovább tudok-e menni.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

Among the Restless Ones

During my last visit home, my friend invited me to a talk by extreme athlete and multiple Guinness World Record holder Gábor Rakonczay.
He is the man who crossed the Atlantic six times, often alone, rowing or standing on a surfboard — and whom many consider a symbol of perseverance.

I went for several reasons.
I was curious:
What drives a person to face danger again and again —
while I do everything I can to avoid the life-threatening situations my own body puts me through?

People often compare the mindset of extreme athletes to that of seriously or terminally ill patients:
in both cases, fear, uncertainty, and constant crisis are always present.

It was exciting to hear Gábor’s stories.
The raging oceans, the storms, the loneliness, the physical exhaustion — all of these are states where the limits of body and soul are stretched.
Scientifically, they are extreme stress responses: adrenaline and cortisol mobilize the body while it burns through its reserves.
Psychology calls the ability to rise again and again resilience — the ability to get up and keep moving forward.

What struck me most was the idea that
the human body can endure an unimaginable amount if the mind decides so.
A 170 cm tall, 70-kg athlete teaches this very endurance even to Olympians — because he can show something that is almost inconceivable for an average person:
how to overcome the limits of one’s own mind.

I walk the same path — in another landscape.
Surgeries, hospital beds, waiting, preparing for a transplant…
all test both body and soul just as fiercely.
While he seeks extremity voluntarily, life has placed this burden on my shoulders.

And yet, the decision is the same for both of us:

You cannot give up.

When he said,
“In the biggest storm, what matters is whether you sit back down at the oars the next morning,”
I felt something move inside me.

For me, the question is not when I will start again,
but how long I can keep going —
and the answer is still the same:
I must keep going.

That evening strengthened something in me:
danger and uncertainty are not always matters of choice —
but how we face them definitely is.

—

Scientific reflections — why can the body endure more when the mind is steady?

Modern psychology and neuroscience say that the human brain slows us down much earlier than our real physical limits.
This is the central governor theory:
the brain shuts us down before we would truly reach physical exhaustion, to protect us from harm.
That’s why we often feel “I can’t go on,” even though the body would still have reserves.

Pain tolerance, endurance, and performance depend heavily on mental factors:
on how well we can rewrite the messages of fear and fatigue.

Athletes use this — but so do we during illness, surgery, and long periods of waiting.
I’ve experienced it so many times, though I never thought of the scientific side.

For me it was instinctive, almost natural:
breathe, get up, start again.

My reward was never a medal —
only the chance to feel somewhat better,
to play with friends as a child,
to live a life anything close to ordinary.

That was my motivation to endure.

—

A body can endure endlessly — if the mind stands behind it

The placebo effect also teaches this:
the belief that we can heal or survive triggers biological changes in the body.
And the opposite is just as true:
hopelessness truly weakens the immune system.

That is why it struck me so deeply when Gábor said:

“The human body can endure endlessly — if the mind decides so.”

In my situation, this may be the most important sentence.
Because even though my body is full of scars and limitations,
it is my mind and my heart that decide whether I can keep going.