Szorít az idő – bár az idő relatív, ahogy tudósunk, Albert Einstein megállapította. Ha valami nagyon jó dolog történik velünk, észrevétlenül repül el, viszont ha várakoznunk kell, csak vánszorognak a percek. Néha a kettő egymásba is olvad: várakozás közben is akadnak jó pillanatok, amik megtolják az idő fogaskerekét, de épp ezért aztán még lassabban telik utána a várakozás. És persze önmagában még nehezebb az, ha nem tudjuk, mikor lesz vége, mert ha a várakozás végére érünk, jön a félelmetes ismeretlen. Így sokszor megijünk, ha a végére gondolunk. Olyan jól el lehet süllyedni ebben a tétlen, unalmas, de kiszámítható élethelyzetben. Ezért ez a várakozások közül a legmegpróbálóbb: nem tudjuk mikor lesz vége, és a vége jót vagy rosszat tartogat. Egy biztos, hogy egyszer drasztikusan vége szakad.
„A várakozás fájdalma közben születik meg a legnagyobb ajándék: az éberség a pillanatra.” – Thich Nhat Hanh vietnámi zen buddhista szerzetes, békeaktivista és író gondolata ez.
Ő a mindfulness (tudatos jelenlét) egyik legismertebb tanítója, rengeteg könyvet írt a békéről, türelemről és éberségről.
A várakozás olyan erőpróba, mint egy megfeszített edzés egy sportoló számára. Megterhel testileg és lelkileg egyaránt, de rengeteget tudunk fejlődni általa. Egyfajta személyiségtréning, sok mindenre megtanít. Például nem engedhetjük meg magunknak olyan dolgokat ez idő alatt, ami felemészthet: vitákat, fölösleges harcokat, kellemetlen helyzeteket, olyan emberek jelenlétét, akik csak elszívják az energiánkat. Ehelyett minden részlet a napjainkban fókuszba kerül. Nagyítóval vizsgáljuk a szembejövő történeteket, dolgokat. Mit miért teszünk – vagy miért nem. Gyorsan átláthatóvá válnak a pillanatok. Letisztulnak, simává, puhává, kiszámíthatová válnak a napjaink.
Olyan dolgok is lekötnek, amik mások számára unalmasak lehetnek. Megpróbálunk minden értékes pillanatot, beszélgetést, élményt elraktározni, hogy legyen mihez nyúlni majd az üres percekben. Olyan érteke lesz a kapcsolatainknak, amit eddig nem tapasztalttunk. És közben kevésbé leszünk toleránsak azzal szemben, ami működhetne jobban – mert pontosan tudjul, mennyire drága minden egyes perc.
A várakozásban tanuljuk meg, hogy az idő nem ellenség, hanem tanítómester.
Megtanít arra, ha majd eljön a pillanat, amikor vége szakad a vátakozásinknak, lejár a türelmi idő és éles lesz a helyzet, hogyan legyünk észnél, hogyan tartsuk meg a nyugodtsagunk akkor is, amikor legszívesebben kétsegbeesnénk és elrohannánk.
„Amikor a zsúfolt menekülőhajókat viharok vagy kalózok fenyegették, ha mindenki pánikba esett volna, mindenki elveszett volna. De ha egy ember nyugodt maradt és középpontban maradt, az elegendő volt. Ő mutatta az utat mindenkinek a túléléshez.”
Igen, nyugodtnak kell lennünk majd, ha eljön az időm.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
Tuning Myself for Waiting
Time presses — although time is relative, as our scientist Albert Einstein pointed out.
When something wonderful happens to us, time flies unnoticed.
But when we have to wait, the minutes drag themselves forward.
Sometimes the two blend into one: even in waiting there are moments that lift the wheels of time, but that only makes the waiting afterward feel even slower.
And of course it becomes even harder when we do not know when the waiting will end — when the end might bring something good or something painful.
And when we finally reach the end of waiting, we often step into the frightening unknown.
It is easy to get scared if we think too much about the ending.
One can easily sink deep into this stagnant, dull, predictable state of waiting.
That’s why this kind of waiting is the most challenging of all: we do not know when it ends or what it brings.
One thing is certain: eventually, it ends — often abruptly.
—
“In the pain of waiting, the greatest gift is born: awareness of the present moment.”
— Thich Nhat Hanh, Vietnamese Zen master and peace activist
He is one of the world’s most well-known teachers of mindfulness, author of countless books on peace, patience, and presence.
Waiting is a test of strength, like intense training for an athlete.
It burdens both body and soul, yet through it we grow immensely.
It becomes a form of personal training — teaching us almost everything.
For example, we do not allow ourselves the usual draining things: arguments, pointless fights, unpleasant situations, or the company of people who simply absorb our energy.
Instead, every detail of our days comes sharply into focus.
We examine every story, every situation under a magnifying glass — why we do what we do, and why we no longer want what we once tolerated.
Moments become transparent.
They settle, soften, simplify.
Our days grow smooth and predictable.
—
Start writing…
Even things that seem boring to others start to engage us.
We try to store every precious moment, every conversation, every experience — to have something to reach for in the empty minutes.
Our relationships gain a new kind of value we’ve never felt before.
And we become less tolerant of anything that could work better — because we feel exactly how precious every minute is.
In waiting we learn that time is not an enemy, but a teacher.
It teaches us that when the moment comes — the moment the waiting ends, the deadline is up, and the situation becomes sharp — we must stay aware, stay present, hold on to our calm even when we would rather collapse and run away.
Hozzászólás