Blognak szántam, bár nem a klasszikus értelemben vett napló, amikor arról írok, hogy hogyan telt el egy napom. Inkább határidőkről írok, és főleg a belső utazásról. Mert ez nem egy világ körüli utazás. Ez nem egy olyan utazás, amely szép országok bemutatásáról, egy csodakért alakulásáról vagy egy sportteljesítmény fejlődéséről szól. Bár írhatnék egy-egy, számomra nagyobb kalandot, valószínű, hogy fogok is, de az egy egységes, átlagéletet folytató ember számára teljesen hétköznapi lenne.

Nem, ez az utazás valami másról szól. Fizikailag helyhez kötött, unalmas és monoton, leszámítva olyan helyzeteket, amik nagyon kibillenthetik a napjaimat.

Ez egy belső utazás magam körül. Egy szív körül, ami már elfáradt, de még teszi a dolgát. Mondta volt egy professzor egyik sürgősségi beavatkozása után, hogy ez már nem szív, ez olyan, mint egy nagy tömlő, pumpálja a vért, és ez a lényeg.

Ez a szív egyre fáradtabb, jelenleg 51% az IF, ami a szív teljesítményét jelenti. Olyan, mint egy csata utáni veterán. Átesett számtalan harcon (műtétek, ablációk, katéterek során…), de még összehúzódik, pumpálja a vért szét a testembe. Ha nem is olyan ritmikusan mindig, én mindennap megköszönöm és hálát adok, hogy a meghurcoltatás után is így működik. Az utolsó időben is elvisz a lábamon a célig. Nem haragszom rá, nem szídom, köszönöm, hogy még így, ilyen állapotban is képes életben tartani. A másik dolog pedig az, hogy én mennyire vigyázok rá. Sajnos a lelkem sokszor megkínzott, és hát igen, a stressz, a szorongás a legnagyobb ellensége. Egy ideje tekintettel vagyok a szívemre. Igyekszem szem előtt tartani és más oldalról is megvizsgálni a helyzeteket, mert tudom, hogy ezek csak pillanatok az életben, gyorsan változnak a dolgok, így nem érdemes keseregni miattuk, ha pedig nem tudnak változni, akkor arra meg úgysem szabad sok időt pazarolni.

Minden szempontból kímélem, sajnos a mozgástól is, mert félek, hogy kibillen, és baja esik, márpedig bírnia kellene még egy kicsit az iramot.

Csak élvezem a pillanatot, a kettőnk búcsú napjáig, amit nem tudok, hogy pontosan mikor lesz. Nehéz nap lesz az, nem csak a műtét miatt, azért is mert vége szakad ennek a fájdalmas, de mégis valós l, közös létnek. Nem tudhatom,  hogy lesz-e folytatás, csak bízom és remélem. Ha lesz, mert több idő van kirendelve nekem, az egy teljesen más időszak, más élet, más szív.

Ezért nehéz ez az utazás, nem történik semmi, de mégis nagy dolgok zajlanak le bennem, amit elmesélek a legjobb tudásom szerint.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

The Beginning of “The Great Journey”

I intended this to be a blog — though not in the classic sense, where I simply write about how my day went.
I write more about deadlines, and mostly about the journey within.

Because this is not a trip around the world.
It is not the kind of journey where I show beautiful countries, unfolding miracles, or the progression of a sports achievement.
I could certainly write about bigger adventures — and I probably will — but to an average person living an average life, they would still appear completely ordinary.

No, this journey is about something else entirely.

It is physically confined, tied to one place, repetitive and monotonous — except for the moments that can shake my days off balance.

This is an inner journey around myself.
Around a heart that is tired — so very tired — and yet still does its work.
A professor once told me, after one of my emergency procedures, that at this point it is no longer truly a heart; it is more like a big pump, pushing blood through my body — and that is its essence.

This heart grows more exhausted with time.
Its EF is 51% now — the measure of its function.
It is like a veteran after battle: surgeries, ablations, catheter procedures… countless fights.
And still it contracts, it pushes the blood through my body.
Even if the rhythm isn’t always perfect, every single day I thank it for working after so much hardship.
In these last weeks it still carries me to the finish line on my own two feet.

I don’t resent it, I don’t scold it; I am grateful — grateful that even in this state, it can still keep me alive.
The rest depends on me: how I treat it, how much care I offer it.

My soul, unfortunately, has tormented it far too often.
Stress and anxiety are its greatest enemies.
For a while now, I’ve been paying attention — truly paying attention — to my heart.
I try to view situations from different sides, keeping in mind that these moments change quickly, and nothing is worth the bitterness.
And if things cannot change, then they are certainly not worth wasting time on.

I protect my heart in every way — even from movement, sadly — because I fear it might slip, falter, hurt… even though it should still keep up a little longer.

So for now, I simply enjoy the moment.
The moment before the day comes when the two of us must part ways — a day I do not know yet.
It will be a hard day. Not only because of the surgery, but because it will mark the end of a painful yet real journey the two of us have lived together.
I don’t know if there will be a continuation — but I trust and hope there will be.
If more time is given to me, it will be a completely new chapter, a new period, a new life, a new heart.

That is why this journey is difficult.
Nothing seems to happen, and yet immense things unfold inside me — things I try to share as truthfully as I can.