Amióta rosszra fordult az idő, esős, hideg, borongós az ég, nehezen indulok sétálni. Pedig érzem és tudom, hogy a mozgás nagyon fontos. Lépéseket számlálok a karórámon: 1120, 2300, 4500.., nehezen gyűlik ki az 5000 lépés. Tízezer lenne a cél, az elegendő napi teljesítmény.  Sajnos napok óta nem volt ilyen.

Bezzeg amikor otthon vagyok! Csak a  házvezetés mellett a házban fel-alá járással elérem a 8–9000 lépést, de nem ritkán a 13–14 ezret is, ha dolgom akad a városban. Akkor fel se tűnt, mert másképp telt el a nap úgyis, ha nehezebb napjaim voltak. Sokszor csak este vettem észre. Ne értsd félre, nem azt akarom ecsetelni, hogy kutya bajom sem volt akkor, ezek a lépések pihenőkkel, türelemmel és maximális óvatossággal születtek meg, még a legjobb napokon is. 

De nem panaszkodom. Ez most más, úgy testileg mint lelkileg.

Nagynéném vállalta, hogy velem tart a várakozásban. Nyugdíjas. Amúgy is egy csupa szív asszony. Mindig, mindenhol segített, ahol csak kellett. Sosem gondoltam, hogy egyszer mellettem is ő lesz itt. Óriási hála és szeretet van a szívemben.

Így, hogy az idő beszorított minket a házba, kiderült, hogy mindketten imádunk römizni. Most az álmom valóra vált: kiélhetem magam az egyik nagy szenvedélyemben.

Eszembe jutott, hogy a mi emberi életünk is hasonlít a römi játékhoz. Sok függ attól, milyen köveket kaptál a kezdésnél. Az is számít, hogyan rakod egymás mellé őket, mennyire figyelsz, résen vagy-e, ahogy kialakulóban van egy-egy helyzet. De a legfontosabb, hogy mit húzol éppen, mit dob neked a forduló. Mert egy rossz kezdés sokszor semmit nem jelent; egyik pillanatról a másikra fordulhat úgy meg a játék menete, ahogy sosem gondoltad volna. Lehet belőle egy mindent elsöprő győzelem,  de lehet óriási kudarc is, vagy csak egy kis unalmas köröcske.

Annyira érdekes ez az egész! Izgalmas még ez az én nehéznek nevezhető életem is. Annyi rejtély, annyi lehetőség van benne.

Hetek óta esedékes egy utolsó vizsgálat, ami csak tolódott és tolódott. Vártam, hogy lejárjon végre, hogy induljon a nagy műtétre való várakozás. Végül kitűzték a következő hétfőre.  Számítottam rá, tudtam, hogy át kell essek rajta. Bár már volt hasonlóban részem, és annyira nem kívántam most, úgy kihagytam volna. Az évek alatt belém fészkelte magát az az érzés,  hogy össze kell szorítani a fogakat és menni előre, mert ez mind a javamat szolgálja. Így voltam ezzel is. Tudtam, hogy ez most sok kellemetlenséggel, szervezéssel jár. Gondoltam, kitalálom addig, hogy legyenek a dolgok, nem siettem vele. De délután megszólalt a telefon: Katalin a kórházból. Ő szervezi a vizsgálataimat. Nem tudtam miért hívhat, hiszen délelőtt mindent megbeszéltünk.

Azt közölte,  hogy az orvos, aki végezné az invazív vizsgálatot, nem feltétlen ért egyet ennek szükségességével. Előbb megvizsgálna ultrhangon. Nekem ez is egy csoda, egy olyan fordulópont amire magamtól sose gondoltam volna. Hála érte!

Mert az élet ilyen! Egyszer csak hopsz: pont az a kő van előttünk! Pont az van ott a tábládon, a semmiből. El sem hiszem, de ez a valóság.

Ilyen az életünk is. Így römizik velünk az élet.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

Steps

Ever since the weather turned bad — rainy, cold, heavy skies — it has been so much harder to set out for a walk.
And yet I feel, I know how important movement is. I count my steps on my watch: 1120, 2300, 4500… and it’s still a struggle to reach 5,000. Ten thousand would be the goal, the ideal daily achievement.
But I haven’t had a day like that for a while now.

How different it is when I’m at home! Just running the household and walking back and forth in the house gets me to 8–9,000 steps, and on busier days in town even 13–14,000. Then it didn’t feel like “exercise,” because the day carried me along even on the harder days.
Often I only noticed it in the evening. And don’t get me wrong — I’m not trying to imply that I had no struggles then. Those steps were born with careful pace, breaks, patience, and maximum caution even on my good days.

But I’m not complaining. This now is different, just like life is different.
Every day feels like a turn in a game — a turn you’d never expect. It can bring a sweeping victory, or a crushing loss, or just another small, boring circle.

And still, it is all so interesting! Even my life, which could surely be called difficult, holds so much excitement. So many mysteries, so many possibilities.

For weeks I had been waiting for one last examination — one that kept being postponed, again and again.
I waited for the moment it would finally be done, so the long wait for the big surgery could begin.
Eventually they set the date: next Monday.

I expected it. I knew I had to go through it.
I’ve done similar things before, and I would have gladly skipped it this time. But over the years the feeling has settled inside me: when something is necessary, you grit your teeth and keep going, because it serves your good in the end.

So I felt this now, too. I knew it would bring discomfort and organizing. I thought I’d sort everything out so it would run smoothly — I didn’t rush.

Then in the afternoon my phone rang.
Katalin from the hospital. She organizes my tests.
I had no idea why she would call, since we had discussed everything that morning.

She told me that the doctor who would perform the invasive procedure wasn’t fully convinced it was necessary.
He wanted to examine me with ultrasound first.
To me, this itself felt like a miracle — a turning point I would never have imagined on my own. I am grateful for it.

Because this is how life is! Suddenly — hop! — the very stone you needed is right there in front of you.
Exactly the piece that had been missing from the board appears out of nowhere.
I can hardly believe it, but this is reality.

This is how our life works. This is how life plays rummy with us — with our bodies and our souls.

My aunt offered to stay with me during this waiting period. She is retired now.
She has always been a woman with a heart of gold — always helping wherever help was needed.
I never imagined that one day she would be here with me. My heart is full of gratitude and love for her.

And since the weather pushed us inside, we discovered that both of us love playing rummy.
Now my dream has come true: I get to indulge in one of my great passions.

And it struck me that our human life is so similar to a game of rummy.
It matters what stones you receive at the beginning.
It matters how you place them next to each other, how much attention you pay, whether you’re alert as situations begin to take shape.

But the most important part is what you draw — what the next turn hands you.
A bad start often means nothing; everything can turn around in a single moment.