“We are young
So let’s set the world on fire” – süt a szemembe az őszi nap sugara, ahogy kifordulok a szentendrei eltérőnél. Napszemüvegemen a meleg őszi fények megcsillanak. Ragyog minden. Elönt az érzés, ami egyre ritkábban ér el mostanában. Hangosan éneklem ezt a vidám, fiatalságomat idéző dallamot, és sokatmondó szövegét. Ez a dal felpattintotta bennem a Coca-Cola érzést: ahogy egy kattanás a kis fém dobozka tetején és kibuggyan az ujjadra a hűs ital cseppje. Azt érzed, hogy tiéd a világ. Szabad vagy minden testi-lelki béklyótól.
Egy pillanatra én sem hiszem el, hogy az van, ami van most velem. Fel vagyok dobva, örülök, hogy élek és boldog vagyok. Annyira hiányzik időnként ez az önfeledtség. Elnyomja a sok gond és a félelem.
De örülök, hogy még előjön időnként! Ezek a rövid pillanatok mutatják meg, hogy a lélekben mindig marad egy darabka szabadság, amit nem tud elvenni sem a betegség, sem a hétköznapok terhe. Egy dal, egy napfény, egy mosoly, és hirtelen minden más lesz. Mert ott bent, akármennyire is elcsépelt mondat ez, de a lelkünkben nincs idő, nincs kor, mindig arra vágyik, amire 10-20-70 évesen. Hogy boldog legyen és szeressen.
Aztán visszarázódok a valóságba, ahogy leparkolom az autót, majd a kardiológia épülete felé veszem az utam. Bár most csak a pszichológussal fogok találkozni, de ahogy belépek a nagy vaskapun, minden a helyére kerül. Mégis… nonszensz, de jól érzem magam: otthon vagyok, biztonságban vagyok.
A szabadság nem a testben, hanem a lélekben él.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
Flash
“We are young
So let’s set the world on fire” —
the autumn sun hits my eyes just as I turn off at the Szentendre exit.
Warm autumn lights shimmer on my sunglasses.
Everything glows.
And suddenly that feeling washes over me —
the one that visits me less and less these days.
I sing along loudly to this cheerful song,
its melody pulling me back into my youth,
its lyrics full of meaning.
This song pops open in me the old Coca-Cola feeling:
that faint metallic click when you open a small can,
and the cool drink bubbles onto your fingers.
That brief moment when you feel
the world belongs to you.
That you are free from every chain,
from every burden of body and soul.
For a second I can’t even believe
this is happening to me — right now,
in the middle of everything.
I’m overflowing with joy.
I’m happy to be alive.
Happy to be happy.
I miss this sense of pure abandon so much.
It gets buried under fear
and responsibilities and worries.
But I’m grateful it still finds me sometimes.
These flashes show me that in the soul,
there always remains a little piece of freedom
that illness cannot take,
nor the weight of everyday life.
A song,
a ray of sunlight,
a smile —
and suddenly everything shifts.
Because deep inside — cliché as it sounds —
there is no time,
no age.
Our soul always longs for what it longed for at 10, 20, or 70:
to be happy,
to love,
to be loved.
Then the real world trickles back as I park the car
and start walking toward the cardiology building.
Today I’m only meeting the psychologist,
but as I walk through the iron gate,
everything feels the same again,
everything falls into place.
Still…
nonsense or not,
I feel good:
I feel at home,
I feel safe.
Freedom is not something the body holds —
it lives in the soul.
Hozzászólás