Az utolsó gócvizsgálat a nőgyógyászat volt. Régóta kérik a Douglas-üregben levő folyadékból a mintát– abból, amiből hét-nyolc éve egyszer már vettek negatív eredménnyel.
A Douglas-üreg a női kismedencében lévő természetes „gyűjtőpont”, ahová a folyadékok gravitációsan lejutnak. Ezért fontos diagnosztikai helyszín, különösen nőgyógyászati, hasi, illetve onkológiai vizsgálatoknál. A levett minta segíthet kideríteni, hogy van-e fertőzés, vérzés vagy daganatos folyamat a háttérben. A beavatkozás tűvel, mindennemű érzéstelenítés nélkül történik, pár perc alatt.
Tehát most, szerdán, ez eldőlt:
transzplantáció – gócvizsgálat – kell! (nem örültem neki, de diagnosztikai szempontból tudom, hogy nagy jelentőségű)
Egy nehéz tíz perc. De túl vagyok rajta.
Megpillantom a fecskendőt a mintával– benne égőpiros folyadék.Na ne! Mi a…?
Érzem a rendelőben a döbbent csendet. Felöltözöm. Az orvos az asztalához ül, én mellette egy székre. Tudja, hogy tudom, hogy ez baj.
De milyen baj? Mivel van megint gond?
Az orvos nagyon kedves, fiatal férfi, megnyugtató és bíztató a hangja.
S.O.S. másnap CT.
Időben érkezem, másfél óra buszozás után. Kiderül, hogy ott volt a májbiopszia is pár hónapja. Feltörnek az emlékek. Rosszabb mint a CT.
Közben beszélgetek egy ötvenes, ijedt nővel, amíg várjuk, hogy elvegyék a beleegyezésünket.
Egy ideje már nem kérdezek senkitől semmit ilyenkor. Ismerem az érzést, minek? Elmond magáról, amit szeretne, én is csak a jelent beszélem vele. Nem fér belém több probléma, de emberi érzés igen. Megnyugtatom: nekem már volt CT-m, elviselhető a kontrasztanyag hatása.
A vizsgálóasztalon fekszem, combközépig letolt nadrágban. Vénát keresnek, amikor egyszer csak lekapcsolódnak a fények. Áramkiesés. A CT-készülék nem indul újra. Telefonálás, intézkedés.
Lassan elszáll az izgalom. Csak arra gondolok: ez most miért történik, pont nálam – szerencsére nem a vizsgálat közben. Hála a Gondviselésnek! Istenem. Nézzem a jót – ez jut eszembe.
Két óra várakozás. Kezd fogyni a türelmem, étlen-szomjan órák óta. Kell a kontrasztanyag, hogy lássák röntgenen az útját.
Ismét a gép előtt fekszem. Vastagabb tűvel szúrnak, hogy egyből bejusson a kontrasztanyag a vénákba. Nyelek. Kezeimet a fejem fölé emelem, feszül a kanül. Terelem a figyelmem a lámpákra. Nincs jó élményem, de legalább tudom, mi fog történni. Kibírtam egyszer, csak pár perc az egész
Légzés be, megtart… kifúj…
Jön a forróság a tarkóm felől, elönti a testem, vizelési inger, néhany masodperc az egész, ahogy jött úgy tűnik is el. Próbálok szabályosan lélegezni, hogy ne kapjak pánikot. És már vége is van.
Várok. Most az eredményre.
5 perc, 15, 25… 55. Nagyon sok. Már nem tudom. Csak érzem a vért a fejemben. mElegem van. Feszül a nyakam, elönt az ideg.
Mi lesz, ha…?
Nem is merem végiggondolni. Próbálok semmire se gondolni.
De! – daganat? Nem. Nem lehet!
Vagy mégis? Bármi lehet.
Bénulok, megszédülök, összerándul a gyomrom. Nem ettem még, de most nem is tudnék.
Pedig tartani kellene magam. Bármi lesz is. Majd később, ha kell, széthullok. Ez itt a vég? Jajj dehogy, jó sokat kell még szenvedni, nem olyan könnyű az sem. -ironizálok magammal.
Másfél óra múlva megérkezik a doktor. Azt mondja:
– A bal petefészkem vérzik, vénásan. Nem életveszély, de kontroll alatt kell tartani. Nem tudni, mi okozza, de a vérhígító, ami szükséges, most nem segít. Tulajodonképpen a ritmuszavarok miatt szedem. Az fontosabb, mint holmi kis vérzés a hasban. Ok. Ő tudja. De mi van ha téved?
Eszembe jut az udvarhelyi kardiológusom, amikor mondta, hogy belső vérzéstől félt. Bele se mertem gondolni, hogy az mit jelenthet nálam. Eddig csak egy kis bogár volt, egy lehetséges baj, és íme – testet öltött.
Megnyugtatott pillanatnyilag a doktor, de nem tudok elengedni. Remegek.
Mi jön még?
Hogy lehet ennyi szervet, rendszert kordában tartani?
Este sem tudok lenyugodni. Kattogok.
De tudom, hogy muszáj visszatalálnom magamhoz. Bár most egyik bevált eszközöm sem segít.
Ahhoz a belső békéhez, ami mindentől függetlenül az egyetlen biztos pont maradt bennem.
A legfontosabb, ami megfordított bennem mindent, és újra reményt adott:
a nőgyógyászat is zöld utat adott az új szívre.
Az a véralvadásgátlós ügyet is rendezné – ha addig kibírom.
Főleg ép ésszel.
Egyetlen kapaszkodóm maradt:
a megoldás az életemre –
még ha mindent nem is lehet visszafordítani.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
Borderline
The last focus examination was at the gynecology department.
They had been asking for a sample from the fluid in the Douglas pouch for a while—
the same place where, seven or eight years ago, a sample was once taken and came back negative.
The Douglas pouch is a natural “collection point” in the female pelvis, where fluids descend by gravity.
A key diagnostic area—especially in gynecology, abdominal medicine,
and oncology.
A sample can reveal infection, bleeding, or hidden malignancy.
The procedure is done with a needle, without anesthesia, and takes only a few minutes.
So this Wednesday, the decision was made:
transplantation preparation — focus examination — is necessary.
(Was I happy? No. But from a diagnostic perspective,
I know how important it is.)
A difficult ten minutes.
But I get through it.
Then I see the syringe with the sample—
inside it, a burning red fluid.
Oh no.
What is that…?
I feel the stunned silence in the room.
I get dressed.
The doctor sits at the desk; I sit on the chair beside him.
He knows that I know this is not good.
But how bad?
What is wrong this time?
He is a very kind, young doctor.
His voice is calm, reassuring, steady.
S.O.S. CT the next day.
I arrive on time, after an hour and a half on the bus.
It turns out I had a liver biopsy here a few months earlier.
Memories rise—
and they are worse than the CT.
While waiting to sign the consent form,
I talk with a frightened woman in her fifties.
I don’t ask anything anymore in situations like this.
I know the feeling.
Why ask?
She tells me what she needs to say;
I stay in the present with her.
There is no room in me for more problems—
but there is room for human connection.
I reassure her:
I’ve had CT scans before;
I can handle the contrast.
I lie on the examination table,
pants lowered to mid-thigh.
They look for a vein—
when suddenly the lights go out.
A power outage.
The CT machine won’t restart.
Phone calls, arrangements, chaos.
Slowly my anxiety fades.
I keep thinking:
Why is this happening now, to me?
At least it didn’t happen during the scan.
Thank God for that.
I remind myself: look for the good.
Two hours of waiting.
Patience thinning.
I’ve been hungry and thirsty for hours.
I need the contrast so they can see where the fluid flows.
I lie before the machine again.
A thicker needle this time,
so the contrast enters the vein faster.
I swallow.
They position my arms above my head;
the cannula pulls.
I try to focus on the lights.
It’s not pleasant—
but at least I know what’s coming.
I survived it once.
It’s only a few minutes.
Inhale, hold… exhale…
Heat rushes up my neck,
floods my body.
Urgency to urinate.
Seconds—
and it’s gone.
I focus on breathing,
so panic doesn’t take over.
And then it’s done.
Now I wait for the result.
Five minutes.
Fifteen.
Twenty-five.
Fifty-five.
Too long.
I don’t even know what time is anymore.
My head throbs;
my neck tightens;
nerves spark inside me.
I’m fed up.
My body is in full alert.
What if…?
I don’t dare finish the thought.
I try not to think at all.
A tumor?
No.
No.
It can’t be.
Or could it?
Anything is possible.
Anything.
I freeze.
Dizzy.
My stomach twists.
I haven’t eaten—
but now I couldn’t even if I wanted to.
I should hold myself together.
Whatever happens.
I can fall apart later,
if I must.
But not now.
Not here.
An hour and a half later, the doctor arrives.
He says:
— Your left ovary is bleeding internally.
Not life-threatening, but needs monitoring.
We don’t know the cause.
And the blood thinner you’re taking doesn’t help.
I take it because of the arrhythmias.
That’s more important, he says,
than a little internal bleeding.
Okay.
He knows.
But what if he is wrong?
My cardiologist’s words echo in me—
he once said he feared internal bleeding in my case.
I never let myself imagine what that would mean.
Until now.
It was only a tiny seed of fear—
and now it has become real.
The doctor reassures me for the moment,
but I cannot let it go.
I tremble.
I can’t steady myself.
What next?
How can one keep so many organs,
so many systems
under control?
That night,
I can’t calm down.
My mind spins.
But I know I must return to myself.
Though none of my usual tools seem to work.
I try to reach the inner peace in me—
the one point that has remained solid
amid everything.
The most important thing,
the thing that turned everything around
and gave me hope again:
Gynecology gave the green light for the new heart.
The anticoagulant issue can also be managed—
as long as I can hold on.
With a clear mind, I must.
I am left with one anchor:
the solution is forward
—toward life—
even if not everything can be undone.
Hozzászólás