Másról akartam írni, de a mai élményem mély benyomást tett rám.
Van az ember életében néhány dolog, ami magánügynek számít, csakis rá tartozik – saját dolga, hogyan kezeli, miként gondolkodik róla.
Ilyen a politika, a hit kérdése, valakinek a vallása, vagy akár az emberek faji megítélésének hovatartozása.
Ma az Istennel való kapcsolatomat szeretném érinteni, ugyanis a nehéz helyzetekben hamar szembe találja magát vele az ember – ha addig nem is foglalkozott ezzel a kérdéssel.
Mint minden hívőben, bennem is hosszú vívódások, mélységek és magasságok hömpölyögtek az évek alatt. Sok vitám volt az Úrral a „miérteken”. Számot vetettem, és rájöttem, hogy bármilyen nehéz is, ez az én keresztem. Nem az a kérdés, miben vagyok benne, hanem hogy mit kezdek vele – és hogy van segítségem benne.
Így könnyebb lett sok, testileg és lelkileg is megpróbáló esemény. A gondolat, hogy velem van a Teremtő, hogy rábízhatom magam, sok helyzeten átsegített.
Rengeteg csoda történt eddig velem. Aprók és nagyok is. Már az is csoda, ahogy túléltem megannyi életveszélyes helyzetet egészen a kezdetektől. Napokig tartana elmesélni. Felülkerekedtem számtalan lelki összeomláson. Mindig volt egy karnyújtás a semmiből.
Emlékszem egy pillanatra, ami azóta is velem maradt.
A sürüsödő ritmuszavarok megszüntetése miatt ablációt végeztek – hosszú, fájdalmas beavatkozás volt. Az orvosok órákon át sikertelenül keresték a hibás csomót a szívemben, én pedig ott feküdtem mozdulatlanul, miközben egyre nőtt bennem a félelem.
Aztán egyszer csak – minden magyarázat nélkül – elöntött a nyugalom.
Valahonnan mélyről jött, mint egy biztos tudás: nem egyedül viszem végig.
Pár évvel később egy híres professzor újra megpróbálta, egy forradalmi technikával megszüntetni a zavarokat. Imádkoztam előtte, hogy sikerüljön, hogy ne legyen olyan hosszú és fájdalmas, mint az első, hogy hamar megtalálja és ki tudja iktatni komplikáció nélkül.
És minden pontosan úgy történt.
A szörnyű ritmuszavarok megszűntek.
Tudtam, hogy nem véletlen.
Azóta ezekben a nehéz időszakokban is van bennem egy nagyon mély nyugalom, ami mindenen átsegít. Legbelül érzem, hogy a csoda nem ért véget.
Ma elmentem egy helyi katolikus misére – református létemre.
Mert nekem nem az számít, milyen felekezeten keresztül szól hozzám Isten, hanem az, hogy mit üzen.
Kissé elhanyagolt, puritán templomba léptem – a helyiek vasárnapi menedékébe.
Az atya beszéde nagyon megnyugtató és felemelő volt. Sok izgalmas kérdést és történetet mesélt, ittam a szavait.
Később tudtam meg, hogy Csángóföldről érkezett ide, 700 km-re szolgálni.
Arról beszélt, hogy ma az orvosokért imádkozunk – az ő munkájukért és helytállásukért, mert ők Isten meghosszabbított kezei.
Beszélt a hálaadás fontosságáról is. Elmondta, hogy kérelmet fog beadni a Vatikánba: szeretné az általa megtapasztalt csodákat csokorba gyűjteni és leírni, mert nap mint nap látja, hogy a hitből eredő történések valóságosak.
Annyi mindenben látom én is a csodát – a napom apró foszlányaiban, a sárguló levél szépségében, a lélegzetben, az emberekben.
És azt is értem, ha néha nehéz is helytállni, ezek az események mind a javamat szolgálják.
Érzem magamon a fejlődést, a bölcsességet, az alázatot és a hálát, hogy élek, tapasztalok és tanulhatok nap mint nap.
A csoda nem látványos – csak csendben történik meg velünk.
—
„Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.
Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre. Ámen.”
(Assisi Szent Ferenc imája)
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
The Miracle Does Not End
I wanted to write about something else today,
but the experience I had this morning left such a deep impression on me
that I cannot speak of anything but this.
There are a few things in a person’s life that belong solely to them—
private matters, deeply personal,
things each of us handles and understands in our own way.
Faith is one of them.
Just like politics, religion, or one’s heritage—
all topics tied tightly to our identity.
Today, I would like to share something about my relationship with God,
because in difficult moments, one eventually finds oneself face to face
with this question—
even if one has never truly confronted it before.
Like every believer, I too have lived through long struggles,
highs and lows that rose and fell over the years like waves.
I argued with God many times over the “whys.”
I examined myself, searched my heart,
and understood that no matter how difficult this path is,
this is my cross.
The question is not why I am here,
but what I do with the situation—
and the fact that I am not alone in it.
This made many physically and emotionally challenging events easier to bear.
The thought that the Creator is with me,
that I can entrust myself to Him,
that He has carried me through countless situations—
this thought held me.
So many miracles have happened to me already.
Small ones and great ones alike.
It is a miracle in itself that I survived countless life-threatening situations
since the very beginning.
It would take days to tell them all.
I rose above numerous emotional breakdowns.
There was always a hand reaching toward me from the nothingness.
I remember one moment especially—
a moment that has stayed with me ever since.
During the ablation meant to stop my increasingly dangerous arrhythmias—
a long, painful procedure—
the doctors searched for hours, but could not find the faulty node in my heart.
I lay there motionless, fear rising inside me.
And then suddenly—without reason,
without explanation—
peace washed over me.
It came from somewhere deep within,
like a quiet certainty:
I will not walk through this alone.
Years later, a renowned professor tried again,
using a revolutionary new technique.
I prayed that it would succeed,
that it would not be as long and painful as the first,
that he would find the problem quickly
and solve it without complications.
And everything happened exactly that way.
The terrible arrhythmias disappeared.
I knew it was not a coincidence.
Since then, even in the hardest periods,
there is a deep inner calm within me
that carries me through everything.
I feel in my heart that the miracle has not ended.
Today I went to a local Catholic mass—
even though I am Reformed.
Because to me, it does not matter through which denomination
God speaks to me—
only what He says.
I stepped into a slightly worn, simple church,
the Sunday refuge of the local people.
The priest’s sermon was soothing and uplifting.
He spoke of many questions and stories,
and I drank in his words.
Later I learned he came from Csángóföld,
traveling 700 kilometers to serve here.
He spoke of praying for doctors today—
for their work and dedication,
for they are the extended hands of God.
He spoke of the importance of gratitude.
He mentioned he would send a request to the Vatican—
to gather the miracles he has witnessed,
because he believes—just as I do—
that stories born of faith are real.
I too see the miracle in so many things—
in the tiny fragments of my days,
in the beauty of a yellowing leaf,
in breath itself,
in people.
And I understand that even when it is hard to stand firm,
these events all serve my good.
I feel growth in myself,
wisdom, humility, gratitude—
that I live, that I experience, and that I can learn every day.
Miracles are not always spectacular—
they often happen silently,
within us.
**“Lord, grant me patience
to accept what I cannot change,
courage to change what I can,
and wisdom to know the difference.
Make me an instrument of Your peace:
that I may love where there is hatred,
forgive where I am wronged,
unite where there is division,
bring hope where despair reigns,
bring light where darkness dwells,
bring joy where sorrow lives.
O Lord, help me seek
not to be comforted, but to comfort;
not to be understood, but to understand;
not to be loved, but to love.
For it is in giving that we receive,
in losing ourselves that we are found,
in forgiving that we are forgiven,
and in dying that we awaken to eternal life.
Amen.”**
— Prayer of Saint Francis of Assisi
Hozzászólás