Édesanyám most pár hétre kijött hozzám.
Amikor megérkezett, valami megváltozott a levegőben. Az otthon illata költözött ide.
Mióta itt van, minden napban ott van valami ismerős – az a régi biztonságérzet, amit csak egy anya tud adni.
Mintha visszacsöppentem volna a gyerekkoromba, sok régi pillanat emléke tör elő.
Tudom, hogy az életem első két évtizede a betegségről szólt.
Ő ott volt minden alkalommal, amikor kellett, minden nehéz napon, minden éjszakán, amikor nem tudott aludni, mert figyelt, lélegzem-e.
Ott ült a kórházi folyosón, a műtét kilencedik órájában is, és nem mozdult.
Nem tudom, hány anya bírná ki ezt, de ő kibírta.
Amikor felnőttem, megfogadtam, hogy többé nem kell ezt átélnie.
Nem akartam, hogy újra lássa a fájdalmam. Erősnek mutatkoztam, keménynek, ahogy egy felnőtt nőhöz „illik”, hogy ne szomorkodjon. Hogy lássa: megállom a helyem. Felnőtt lettem, nem az ő gondja ez már. Sokáig működött.
Éveken át egyedül jártam a vizsgálatokra, beavatkozásokra.
Mosolyogtam, hogy ne aggódjon, pedig néha már nem volt miből.
Működött.
Egészen mostanáig.
Tudom, hogy neki sem volt könnyű visszajönni ide.
A város, a kórházi szobák, a zajok, a szagok — mind ismerősek neki.
Emlékek, amiket el akart felejteni, mégis itt vannak, velem együtt.
De most más ez az együttlét.
Csendesebb. Melegebb. Nyugodtabb.
Néha csak ülünk egymás mellett, és nem kell szólni.
Csak fogja a kezem.
És ez a kéz, ami annyiszor tartott, most is ugyanazt adja: békét.
Már nem a félelem tölti ki a napokat, hanem a hála.
Nem az aggódalom, hanem a tudat, hogy még itt van, hogy még egyszer megölelhetem.
Újra anya és lánya vagyunk.
Ez most nem a múlt újrajátszása.
Ez a gyógyulás utolsó, legszebb fejezete.
Ahol nem a test gyógyul, hanem a lélek – kettőnké egyszerre.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
In My Mother’s Presence
My mother has come to stay with me for a few weeks.
When she arrived, something shifted in the air.
The scent of home moved in with her.
Since she has been here, there is something familiar in every day—
that old sense of safety that only a mother can give.
As if I had slipped back into childhood,
and memories—long buried, long asleep—
began resurfacing, one by one.
I know the first two decades of my life revolved around illness.
She was there every single time I needed her—
every difficult day, every sleepless night,
watching over me to see if I was breathing.
She sat on hospital corridors, through the ninth hour of surgery,
unmoving, unwavering.
I do not know how many mothers could endure that—
but she did.
When I grew up, I promised myself she would never have to live through it again.
I didn’t want her to see my pain anymore.
I tried to appear strong,
tough, as a grown woman “should,”
so she wouldn’t be sad.
So she would see:
I can stand on my own.
I am an adult now; this is no longer her burden.
For a long time, it worked.
For years I went alone to tests, to procedures.
I smiled so she wouldn’t worry—
even when, at times, I had no strength left to smile at all.
It worked.
Until now.
I know it wasn’t easy for her to come back here either.
The city, the hospital rooms, the sounds, the smells—
all familiar to her.
Memories she wanted to forget are here too,
with me.
But this togetherness is different now.
Quieter.
Warmer.
More peaceful.
Sometimes we just sit beside each other without speaking.
She simply holds my hand.
And that hand—the same one that held me so many times before—
still gives me the same thing:
peace.
Now my days are filled not with fear,
but with gratitude.
Not with worry,
but with the knowledge that she is here,
and that I can still embrace her.
We are mother and daughter again.
This is not the replaying of the past.
It is the final, most beautiful chapter of healing—
where it is not the body that heals,
but the soul—
both of ours, at the same time.
Hozzászólás