November elseje.
A nap, amikor a világ megáll egy pillanatra, hogy emlékezzék.
A temetők megtelnek fényekkel, a csend sűrűbb lesz, mint máskor, és az ember szíve óvatosabban ver.
De vannak évek, amikor nem indulhatunk mi oda.
Amikor nem a temető csendje, hanem a saját otthonunk fala zár körbe.
És ilyenkor az ember megtanulja: a lélek útjai nem a lábakon keresztül vezetnek.
A gyertya lángja ott is ég, ahol mi vagyunk.
„Halottak napján nem csak a halottaink miatt megyünk ki a temetőbe, hanem saját magunkért is,
mert az élet mindennapi gondjai közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni e világ kérlelhetetlen igazságáról: az élet mulandó.” — Böjte Csaba
Az Élet Házában gyújtom meg most a gyertyát. A kastély falai, ahol élek, sok imát hallhattak már — hálát, sírást, könyörgést és csendet.
Most én állok itt, a két világ között. A fény nemcsak az elhunytakért ég, hanem azokért is, akik még itt vannak, küzdenek, várnak, hisznek.
És önmagamért, mert tudom: a gyász nem a halálról szól, hanem az életről, ami bennünk tovább lüktet.
Ahogy fellobban a láng, látom eltávozott szeretteimet: nagyszüleimet, akik megtanítottak szeretni,
a barátaimat, akik elmentek, mielőtt elbúcsúzhattam volna,
és azokat, akiket sosem ismerhettem, mégis érzem, hogy velem vannak.
Érzem, hogy a kötelékek, melyek hozzájuk fűznek, nem szakadtak el.
Csak átváltoztak fénnyé, és most az én szívemen keresztül világítanak vissza.
Minden gyertyaláng egy emlék,
minden fény egy üzenet,
minden melegség egy érintés onnan, ahol már nincs idő.
Nézem, ahogy remeg a láng, tudom: a halál nem a vég, csak egy csendes átjáró. Mert a szeretet nem ismeri az elmúlást.
A szeretet örök mozdulatlan fény, ami ott él bennünk, amikor már minden kihunyt körülöttünk.
A kastély ablakában most egyetlen gyertya ég. Nem a múltba nézek, hanem a fénybe, ami bennem maradt, és eszembe jut a gondolat, amit itt, a kastélyban láttam, és megfogott:
“A szeretet nem hal meg soha.
Az élet árad benne, mint a tavaszban a fény.” — Prohászka Ottokár
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
Remembering Transience – In the House of Life
November 1.
A day when the world pauses for a moment, to remember.
Cemeteries fill with lights, the silence grows denser than on any other day,
and the human heart beats more cautiously.
But there are years when we cannot go.
When not the quiet of the cemetery, but the walls of our own home surround us.
And then we learn:
the paths of the soul do not depend on our steps.
The flame of remembrance burns wherever we are.
“On All Souls’ Day we do not only go to the cemetery for our dead,
but also for ourselves—
for amid the everyday worries of life,
we so easily forget the unyielding truth:
that life is transient.”
— Csaba Böjte
Today I light my candle here,
in the House of Life.
These castle walls, where I now live,
have already heard many prayers—
gratitude, weeping, pleading, and silence.
Now I stand here between two worlds.
The light burns not only for those who have passed,
but for those who are still here—
who fight, wait, believe.
And for myself,
because I know: grief is not about death,
but about the life that continues to pulse within us.
As the flame rises,
I see the faces of those I have loved:
my grandparents, who taught me how to love;
my friends, who left before I could say goodbye;
and those I never even had the chance to meet—
yet I feel they are with me,
that they stand beside me still.
I feel that the bonds tying me to them have not been torn.
They have only transformed into light,
and now they shine back through my heart.
Every flicker of a candle is a memory,
every light a message,
every warmth a touch from where time no longer exists.
As I watch the trembling flame,
I know: death is not the end,
only a quiet passage.
Love does not know fading.
Love is the eternal, motionless light
that remains within us
when everything around us has gone dark.
In the castle window now, a single candle burns.
I do not look into the past,
but into the light that stayed with me.
And I remember the thought I saw here, in this place,
one that has stayed with me ever since:
“Love never dies.
Life flows through it, like spring light.”
— Ottokár Prohászka
Hozzászólás