Van egy fontos rituálém.
Kéthetente leülök az asztalhoz, előveszem a kis dobozomat, és kiosztom a gyógyszereimet – reggelre és estére.
Nyolc-tízféle tabletta, külön színek, formák, időpontok.
A szemnek kaotikus látvány, de az életemhez pontos rend.
Ha valaki ránézne a tálcára, talán megijedne.
Én már nem.
Ez a látvány az életem része lett.
Sokszor hallom, ahogy valaki könnyedén kijelenti:
– „Én nem szedek gyógyszert, csak természetes megoldásokat keresek.”
És értem őt.
Valaha én is így gondoltam.
Minek tabletta, ha a természetben is ott a gyógyír minden bajra?
Gondoljuk ezt éppen addig, ameddig nem kerülünk életveszélybe.
Van az életnek egy pontja, ahol már nem választasz meggyőződésből – hanem engedelmeskedsz a szükségnek.
Mert az élet nem mindig engedi meg a válsztás szabadságát.
Néha a túlélés az egyetlen szempont.
Nem vagyok a szintetikumok híve, soha nem is leszek.
Tudom, hogy mellékhatásokkal járnak, hogy a szervezetem minden nap küzd velük.
Károsodik a vesém, szenved tőlük a májam – de ennél is fontosabb, hogy szívem ritmusban marad.
Felkelek minden nap.
És élek.
A testemben most négy különböző hatás dolgozik együtt, mintha egy finoman hangolt zenekar lenne:
a Concor lassítja a szívverést, hogy ne verje túl magát feleslegesen;
a Cordarone egyensúlyban tartja az elektromos impulzusokat, hogy ne boruljon fel a ritmus;
a Jardiance segít, hogy a szív ne terhelje túl a vesét, és a felesleges folyadék kiürüljön;
az Entresto pedig ellazítja az ereket, hogy a szív könnyebben pumpáljon.
Ezek együtt olyanok, mint a karmester, a zenész és a hangszer egyben – ha bármelyik kimarad, szétesik a dallam.
És ez még nem minden.
Ezek mellett ott vannak azok a gyógyszerek, amelyek a védelmet és a helyreállítást szolgálják – a szervezet finom egyensúlyát őrzik.
A vízhajtók által „kimosott” ásványokat és vitaminokat pótolni kell, hogy a test ne merüljön ki gyógyulás közben.
Minden egyes tabletta egy apró korrekció, hogy a szervezet ne billenjen ki a ritmusból, amire nap mint nap újra rá kell találnia.
Most már tudom: a gyógyszer nem ellenség.
Eszköz.
Egy olyan híd, ami a testet az élethez köti.
Sokszor elgondolkodom azon, milyen különös, hogy a tabletták is energiát hordoznak. Erőt az élethez.
Megoldást olyan helyzetekre, amik más módon már nem oldhatók meg.
Nem csak hatóanyagot, hanem intenciót.
Ha félelemmel veszem be, az is dolgozik bennem.
Ha hálával, az is.
Ezért minden alkalommal, amikor a tenyerembe veszem őket, megállok egy pillanatra.
Köszönöm.
Nem a gyógyszernek – hanem annak a tudásnak, ami mögötte áll.
És annak, hogy van még mit bevennem.
Mert ez azt jelenti: még élek.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
Life in Doses
I have an important ritual.
Every two weeks I sit down at the table, take out my little pillbox, and sort my medications—morning and evening.
Eight to ten different tablets, each with its own colour, shape, and timing.
A chaotic sight to the eye, yet a precise order for my life.
If someone looked at the tray, they might be frightened.
I’m not anymore.
This sight has become part of my life.
I often hear people say casually,
“I don’t take any medication, I only look for natural solutions.”
And I understand them.
I used to think the same way.
Why take pills when nature holds a remedy for every ailment?
We believe this—right until the moment life confronts us with a situation
where the freedom of choice no longer exists.
Where survival becomes the only perspective.
I am not a believer in synthetics—not then, not now.
I know these pills come with side effects,
and that my body fights them every single day.
My kidneys suffer, my liver struggles—
yet what matters most is that my heart keeps its rhythm.
I wake up every day.
And I live.
In my body, four different forces work together now,
as if I were a finely tuned orchestra:
Concor slows my heartbeat so it doesn’t exhaust itself;
Cordarone keeps my electrical impulses steady so the rhythm doesn’t break;
Jardiance helps prevent my heart from overloading my kidneys, so excess fluid can leave;
and Entresto relaxes my vessels so my heart can pump with less effort.
Together they are like the conductor, the musician, and the instrument at once—
and if even one falls silent, the melody collapses.
And that is not all.
Alongside them are medications that protect, that restore,
that keep the delicate balance inside me.
The vitamins and minerals “washed out” by the diuretics must be replaced,
so my body doesn’t fall out of rhythm—
a rhythm I must rediscover every single day.
Now I know: medication is not the enemy.
It is a tool.
A bridge that binds the body to life.
Many times I think about how strange it is that even tablets carry energy.
Strength for life.
Solutions for situations that cannot be solved in any other way.
Not just active ingredients, but intention itself.
If I take them with fear, that works within me.
If I take them with gratitude, that works too.
So every time I hold them in my palm, I pause for a moment.
And I say:
Thank you.
Not to the medicine—but to the knowledge behind it.
And to the simple fact that I still have something to take.
Because that means:
I am still alive.
Hozzászólás