Pont került a vizsgálatok végére.
Az utolsó jelentés megérkezett: tiszta vagyok gócügyileg.
Milyen furcsa szó – „tiszta”.
Orvosi nyelven azt jelenti: nincs gyulladás, nincs akadály.
Lelki nyelven viszont: készen állsz.
Mintha a testem és a lelkem egyszerre mondta volna ki: most indulhat a nagy projekt, a következő fejezet.

Gyerekkoromban még szüleim és nagyszüleim kísértek a vizsgálatokra. Nem értettem pontosan, mi miért történik, csak sodródtam velük.

Aztán egyszer csak átváltott minden.
Amint betöltöttem a tizennyolcat, átvettem életem felett az irányítást.
Egyedül utaztam hétszáz kilométert, szerveztem a heteimet, intéztem a beutalókat, a szállást, a vizsgálatokat. Megtanultam időpontot kérni, papírokat intézni, vérvétel után kávét inni, és közben nem sírni.
Már nem csak páciens voltam – saját ügyintézőm, tolmácsom és tárgyalópartnerem is. Nem volt bennem félelem – csak egy csendes elszántság.

Akkor még nem tudtam, hogy ezek a távok nem csak kilométerek, hanem a felnőtté válás útjai. A távolság a gyermeki kiszolgáltatottságtól a saját sorsom felelősségéig.

Ahogy telt az idő, a rutin, a várótermek zaja, a sok orvosi ajtó valahogy mind megtanítottak egy új nyelvre.
A bátorság nyelvére.
Megtanultam kérdezni, szólni, nemet mondani. Erőt és önbizalmat adott, bízni magamban és döntéseimben.
Megtanultam, hogy nem attól vagyok gyenge, mert beteg vagyok, hanem attól, ha nem merek jelen lenni a saját történetemben.

És van valami, amit csak az évek tanítanak meg: magunkért kiállni sokkal nehezebb, mint másokért.
Gyerekként, fiatalon még félénkebbek vagyunk. Ha a szüleinket, testvérünket vagy gyermekünket kell védeni, az ösztönből jön, nem gondolkodunk, csak lépünk.
De amikor saját magunkról van szó, amikor nekünk kell szólni, kérni, nemet mondani, ott mindig nagyobb a tét.
A saját sorsunkat kell kézbe venni.

Ahogy telik az idő, egyre tudatosabbak, határozottabbak leszünk.
És ez a tudatosság lassan átszivárog a környezetünkbe is.
Már nem csak mi változunk, hanem az is, ahogy mások bánnak velünk.
Negyven felett, talán a sok megtapasztalt év, a sok harc, a sok csend miatt, már más a kisugárzás.
Látom, hogy a kórházban is komolyabban vesznek, figyelnek, más a hang.
Mert a tapasztalat súlya láthatatlanul is tiszteletet ébreszt.

Most, amikor kimondják: tiszta vagyok,
nem csak a testemre gondolok.
Hanem arra, hogy a lelkemben is rend lett.
Megtisztult a félelem, helyet kapott a bizalom és a hit magamban és a sorsomban.

Az ablakon kinézve a fákon már csak néhány levél kapaszkodik.
Pont, mint én eddig.
De most valahogy tudtam: nem baj, ha lehullanak. Ez is a megtisztulás része.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

Clean Slate

A full stop has finally been placed at the end of all the examinations.
The last report arrived: I am clear, infection-wise.
What a strange word — “clear.”

In medical language it simply means: no inflammation, no obstruction.
In the language of the soul, however, it means: you are ready.
As if my body and my spirit spoke at the same moment, saying:
the great project may begin, the next chapter can start.

As a child, my parents and grandparents accompanied me to the check-ups.
I didn’t fully grasp what was happening, I simply drifted along from one room to the next.

Then one day everything shifted.
When I turned eighteen, I took back control over my life.
I travelled seven hundred kilometers alone,
I organised my weeks, arranged referrals, accommodation, and examinations.
I learned to book appointments, to handle paperwork, to drink a coffee after a blood draw without crying.

I was no longer only a patient, I became my own administrator, translator, and negotiation partner.
There was no fear left in me, only a quiet determination.

Back then I didn’t yet know that these distances were not merely measured in kilometers, but were the pathways of growing up.
The distance from childlike vulnerability
to the responsibility of shaping my own fate.

As the years passed, the routines, the noises of waiting rooms,
the many doors of many doctors, somehow they all taught me a new language.
The language of courage.

I learned to ask, to speak, to say no.
It gave me strength and confidence,
faith in myself and in my decisions.
I learned that I am not weak because I am ill, but weak only when I am too afraid
to be present in my own story.

And there is something only the years can teach us:
that standing up for ourselves is far harder
than standing up for anyone else.

As children, as the younger versions of ourselves, we are still timid.
When we must protect a parent, a sibling, a child, instinct guides us; we do not think, we simply act.
But when it is about ourselves,
when we have to speak, ask, set boundaries, the stakes always feel higher.
We must take our own destiny into our hands.

With time, we become more aware, more decisive.
And this awareness slowly seeps into our surroundings too.
Not only do we change, others begin to change the way they treat us.

Past forty, perhaps because of the many lived years,
the battles, the silences – here is a different radiance in us.
I see it even in the hospital:
they take me more seriously, they listen differently, the tone shifts.
Because the weight of experience awakens respect, even when it is invisible.

Now, when they tell me: you are clear,
I no longer think only of my body.
I think of the quiet order inside me.
Fear has been washed away,
and in its place, trust has taken root,
trust in myself and in the path that is unfolding.

Looking out the window, only a few leaves cling to the branches now.
Just like I did, until recently.
But somehow, today I knew:
it’s all right if they fall.
It, too, is part of becoming clean.