Pici falu szélén, egy kastélyban várom a hercegem.., akarom írni, a szívemet.
Leírni is furcsa, de ez az igazság.
Szép, békés hely, természet ölel körül, kedves emberek, csend – és én, aki próbálom összerakni a napjaimat, jövőm darabjait.
Jogilag is ide tartozom már, bejelentkeztem a háziorvoshoz is. Influenza elleni oltásra megyek. A rendelő udvara kicsi, dugig autóval. Tudtam, hogy tilos a járdára parkolni, de dombon van az utca, mérlegeltem: gyors leszek, két perc és megyek is tovább.
Nagy hiba volt.
Eszembe jutott ugyan a helyi seriff, akivel már összefutottam a napokban ugyanitt, mégis bíztam a szerencsémben. Nyilván feleslegesen.
A váróban talán két percet ültem, amikor kivágódott az ajtó.
Ott állt ő: a falu saját rend-őre teljes díszben, vörös fejjel, fújtatva.
A helyi rendfenntartó, köpcös, túlfűtött alak így kiáltott rám:
– A román autó az Öné? AZONNAL jöjjön ki!
Abban a pillanatban tudtam, hogy nincs menekvés. Következik a megalázó lecke a falu szeme láttára.
Nem szóltam semmit, mentem utána, és végighallgattam minden szót.
A hangnem? Leereszkedő, megalázó, türelmetlen.
De én nem estem szét.
Tisztában voltam vele, hogy hibáztam.
Felesleges lett volna magyarázkodni.
Nem vitatkoztam. Nem is térdeltem le.
Egyszerűen jelen voltam – tartással.
Azt éreztem: igen, hibát követtem el, vállalom a következményt. De az emberi méltóságomat nem adom oda senkinek.
A járda szélén álltam, míg ő megírta a büntetést. Végig együttműködtem, de egy pillanatig sem voltam megtört.
Kikérdezett – honnan jöttem, miért nem magyar a jogsim, mit keresek itt.
Közölte, hogy a hatóságnál lekérte, létezik-e az igazolványom.
Visszakérdeztem, mit talált.
– Természetesen rendben van. – mondta, mintha szívességet tenne.
A végén pedig még egy utolsót odaszúrt:
– Szégyellje magát!
Nem esett jól.
Nem is a büntetés – azt megérdemeltem.
Hanem az, ahogy az emberi mivoltomon próbált áttaposni.
De nem sikerült neki.
Megtanultam a leckét, de nem azt, amit ő gondolt, a sajátomat, hogy lehet hibázni úgy, hogy közben megőrzöd magad.
Eltelt három nap.
Újabb oltás a rendelőben.
Befordulok a parkolóba, persze tele.
A közepén ott áll a rendfenntartó egyenruhájában.
Lassítok, tolatnék, de int, mutatja, hova álljak. Olyan természetességgel irányít, mintha autóvezetésből vizsgáztatna. Jó, gondoltam, legyen!
Odajön, rám néz, és egyszerűen ezt kérdi: Elszégyellte magát rendesen? Na, szégyellje csak magát… Nem adom le a feljelentést.
Megálltam.
Nem tudtam eldönteni, ez most dorgálás, jóindulat vagy valami fura bocsánatkérés.
De láttam rajta, hogy már nem ugyanúgy néz rám, mint három napja.
Talán a tartásom, talán a történetem, talán csak az emberi oldala villant át.
Azt mondják, börtönőr volt. Szabályok, fegyelem, nincs érzelem.
Most mégis éreztem: valami átment mégis neki. De nem az elesett nő látványa volt, akit megsajnált. Valami más.
Egy biztos: a falu már tudja, hogy van itt valaki, idegen rendszámmal, cappuccino színű kis Renault-val, valamire vár… valami nagyra.
És talán azt is tudják már, hogy nem az a fajta, akit le lehet nyomni két mondattal.
Mert az ember néha nem azért áll rossz helyre, mert nem törődik…, hanem mert épp túl sok minden nehezedik a szívére.
És van olyan tartás, ami még egy seriff szigorát is képes feloldani egy pillanatra.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
The Village Already Knows
On the edge of a tiny village, in an old manor house, I wait for my prince…
or rather, for my new heart.
Writing it down feels strange, but it is the truth.
It’s a beautiful, peaceful place. Nature wraps itself around me;
kind people, silence — and me, trying to piece together the scattered fragments
of my days, of my future.
Legally, I belong here now.
I’ve registered with the local doctor.
I’m going in for my flu shot.
The courtyard of the clinic is small, packed with cars.
I knew I wasn’t supposed to park on the pavement, but the street runs on a slope.
I thought: I’ll be quick, two minutes and I’m gone.
It was a mistake.
I did think of the local sheriff.
I had crossed paths with him just days ago — but I trusted my luck.
Clearly, I shouldn’t have.
Perhaps two minutes passed in the waiting room when the door burst open.
There he stood: the village’s self-appointed keeper of order, full uniform, red-faced, puffing like a bull.
The local enforcer, stocky, overheated, barked at me:
— Is that Romanian car yours? Come out NOW!
In that instant I knew there was no escape.
Here came the humiliating lesson, in front of the whole village.
I said nothing, followed him outside,
and stood through every word.
The tone?
Condescending, scolding, impatient.
But I didn’t fall apart.
I knew I had made a mistake.
Explaining would have been pointless.
I didn’t argue.
I didn’t kneel.
I simply stayed present — with dignity.
I felt:
Yes, I made an error. I accept the consequences.
But it wasn’t the fine that hurt —
it was how he tried to trample over my humanity.
He didn’t succeed.
I learned a lesson, but not the one he intended.
I learned my own:
that you can be wrong, and still not lose yourself.
Three days passed.
Another shot at the clinic.
I turn into the parking lot, of course it’s full. In the middle stands the keeper of order again, in uniform.
I slow down, ready to back up, but he gestures, directing me where to park
with such casual authority, as if he were examining me for a driving test.
Fine, I thought, let it be.
He walks over, looks at me, and simply asks:
— Did you shame yourself properly? Well then, keep shaming yourself.
I’m not filing the report.
I froze.
I couldn’t tell whether it was reprimand, kindness, or some strange attempt at an apology.
But I saw it: he wasn’t looking at me the way he had three days earlier.
Maybe it was my posture,
maybe the story he sensed behind me,
maybe just a flicker of his human side breaking through.
They say he used to be a prison guard.
Rules, discipline, no emotion.
And yet… I felt something had reached him.
Not pity for a fallen woman, something else. Something different.
One thing is certain:
the village already knows there’s someone new here with a foreign license plate, a cappuccino-coloured little Renault —
waiting for something… something big.
And perhaps they also know by now
that I am not the type you can crush with two sentences.
Because sometimes a person doesn’t stand in the wrong place because they don’t care, but because too much is weighing on their heart.
And there exists a kind of presence, a quiet strength, that can soften even a sheriff’s strictness for a single fleeting moment.
Hozzászólás