És eljött a nap. November 24.
Egy hónap múlva itt van a karácsony. Az év legszebb ünnepe. Újra meg újra átélhetjük a meghittséget, kapcsolataink melegségét, felöltöztethetjük szívünket ünneplőbe és adhatunk egymásnak sok sok jót.
Itt az ajtóban az advent, a várakozás és remény ideje. Nekem most kezdődik az igazi adventi várakozás: a mai naptól felkerültem a várólistára. Ettől a perctől bármikor megszólalhat a telefonom: “Van egy ön számára megfelelő szív. Elfogadja?”
Milyen érzés lesz? Egyszerre félelmetes és örömteli is. El sem tudom képzelni a pillanatot. Biztosan nagyon meglep majd a hívás, még úgyis ha erre vártam minden percben. Hogyan reagálok majd? Sírok? Félek? Remegek? Azért boldog leszek? Mert ott lesz az új élet reménye.
Úgy érzem, nemcsak a testem készül újjászületni, hanem a lelkem is. Elondhatom majd mindenkinek, hogy érdemes kitartani, mert van remény? Igen, akarok élni.
Hálát érzek ezért az egész útért.
Szeretném bizonyítani – magamnak, az életnek –, hogy van elég erőm és hitem végigmenni rajta. De csak akkor, ha mindebben ott van az isteni akarat, mint egy láthatatlan kéz, amely megtart.
“A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.”
József Attila Reménytelenül című verse jut eszembe. Sokszor kísértett, amikor még azt hittem, az életemnek nem jut más esély. Engem is a semmi ága tartott, és én kapaszkodtam bele úgyis, fájdalomban, félelemben.
Most is azt érzem: van remény. Amit az advent első gyertyája üzen számomra: hinni kell.
Most két világ között élek:
a régi mögöttem van, az új még titok.
Csend telepedett a lelkemre, a várakozás csendje.
Nincs kétely. A félelem átformálódott valamiféle békés tudássá. Valami történni fog. Valami egészen nagy és felfoghatatlan.
Végre letehetek mindent, amit eddig cipeltem. Elfogadtam a történetem egészét.
Ez az én adventem.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
Advent
And the day has come. November 24.
In one month Christmas will be here again, the most beautiful celebration of the year. Once more we can experience intimacy, the warmth of our connections, dress our hearts in festive light, and give each other goodness in so many forms.
Advent is at the doorstep now, the time of waiting and hope.
For me, this is the beginning of the real advent: from today I am officially on the transplant waiting list. From this very moment my phone may ring at any time with the words: “We have a suitable heart for you. Do you accept it?”
What will that moment feel like?
Terrifying and joyful at the same time.
I cannot imagine it.
Surely the call will shock me even if I have been waiting for it every minute.
How will I react? Will I cry? Will I be afraid? Will I tremble?
Or will I be happy simply because the hope of a new life will suddenly stand right in front of me?
I feel that not only my body is preparing for rebirth, but my soul as well.
One day I will be able to tell everyone that it is worth holding on, because there is hope.
Yes — I want to live.
I feel grateful for this entire journey.
I want to prove — to myself and to life — that I have enough strength and faith to walk it through.
But only if the divine will is present in all of it, like an invisible hand that holds me when I falter.
“On the branch of nothing my heart sits,
its small body shivering without a sound;
gently the stars gather around it
and watch,
and watch.”
József Attila’s poem Hopeless comes to mind. Tt haunted me so many times, in those years when I believed my life had no more chances.
I too was held only by the branch of nothing, and I clung to it anyway, in pain, in fear, in loneliness.
Now, though, I feel something different:
there is hope.
The message of Advent’s first candle whispers to me: believe.
Now I live between two worlds:
the old is behind me, the new is still a mystery.
Silence has settled upon my soul — the silence of waiting.
There are no doubts.
The fear has softened into a kind of peaceful knowing.
Something is about to happen, something immense, something beyond understanding.
At last I can set down everything I have been carrying.
I have accepted my story — the whole of it.
This is my Advent.
Hozzászólás