Mozgalmasak voltak mostanában a napok.
A kedvesem is itt volt, aztán amikor elment, valahogy bennem maradt a sürgés-forgás lendülete, és elkezdtem összeállítani… a csomagot.
Nem a kézműves boltnak szánt ünnepi dolgokat, bár azokat is nagy szeretettel készítettem, és küldtem haza, hogy örömet szerezzen azoknak, akik szeretik a természetes ékszereket.
Azt a bizonyos csomagot állítottam össze, ami elkísér majd a kórházba, ahol minden tárgy egy kis biztos pontot jelent.
Furcsa ezt a csomagot összepakolni.
Az ember ilyenkor megáll, ránéz az életére, és hirtelen minden apróság fontossá válik.
Mit vigyek magammal?
Mi az, ami megnyugtat?
Mi az, ami „hazát” teremt egy steril szobában?
Van benne meleg zokni, mert a hideg padló túl rideg lenne, puha pizsama.
Van benne a kedvenc krémem, mert a saját illatom visszavezet önmagamhoz.
Egy-két könyv, amit majd talán el tudok olvasni, vagy csak megfogni, hogy tudjam: nem engedtem el teljesen a régi hétköznapjaimat, egy kép a családomról.
És van benne valami nagyon csendes:
egy darabka otthon, amit nem lehet megfogni, mégis ott lapul a cipzár alatt.
Ahogy pakoltam, egyszerre éreztem magam erősnek és törékenynek.
Magabiztosnak és elveszettnek.
Erősnek, mert készülök, mert tudatosan megyek tovább az úton.
És törékenynek, mert ez a csomag mégiscsak arra emlékeztet: nagy és nehéz út előtt állok.
Van benne egyfajta béke.
Olyan, mint amikor az ember egy hosszú, ismeretlen utazás előtt gondosan elrendezi a bőröndjét.
Nem tudja, mit hoz majd a következő állomás, de rendet teremt magában és maga körül.
Ez a csomag most ezt jelenti:
rendet, felkészülést, elhatározást.
És azt, hogy a következő lépésem már a gyógyulás felé vezet, amikor kézbeveszem az egyenként lefertőtlenített, kivasalt, levákuumozott csomagokat, benne valamit, ami azt jelenti: túléltem!
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
The Bag That Will Walk With Me
These days have been quite busy.
My partner was here, and after he left, the momentum of all the rushing around somehow stayed with me — and I began to pack the bag.
Not the holiday items I prepared for the little craft shop — though those, too, were made with love and sent home to bring joy to those who appreciate natural jewellery.
I started packing the other bag.
The one that will come with me to the hospital.
Where every single object becomes a small point of safety in the unknown.
It’s a strange feeling to pack this bag.
You pause, you look at your life, and suddenly every tiny object becomes important.
What should I take?
What will comfort me?
What can create a sense of “home” in a sterile room?
There’s a pair of warm socks, because the cold floor can feel too harsh.
My favourite cream, because its scent brings me back to myself.
A couple of books — maybe I’ll read them, or maybe I’ll just hold them, so I feel I haven’t completely let go of my old everyday life.
And there is something very quiet inside as well:
a piece of home that cannot be touched, yet lies there under the zipper.
While I was packing, I felt strong and fragile at the same time.
Confident and lost.
Strong, because I am preparing, because I am walking this path consciously.
Fragile, because this bag reminds me: a great and difficult journey lies ahead.
But somehow, it doesn’t hurt.
There is a kind of peace in it.
Like when you carefully arrange your suitcase before a long, unknown journey.
You don’t know what the next stop will bring, but you create order around you — and within you.
This bag now means all of that:
order, preparation, determination.
And it means that my next step is already leading toward healing —
when I finally hold those disinfected, ironed, vacuum-sealed packages in my hands again, each one carrying the message:
I survived.
Hozzászólás