Amikor ideköltöztem, azt hittem, egy átmeneti helyre érkezem.
Egy tető alá, ahol kivárok valamit, ami túl nagy ahhoz, hogy naponta kimondjam: egy új szív érkezését.
A kastély első pillantásra olyan, mint egy jó helyen eltévedt mesebeli díszlet.
Amikor kiderült, hogy számomra egy új – valaki más által hordott – szív az egyetlen megoldás, még nem tudtam, hol fogok várni rá, csak annyit, hogy el kell hagynom az otthonom, szeretteimet.
Már maga a tény, hogy más szívem lesz, felfoghatatlanul meseszerű.
Az pedig, hogy ezt az időszakot egy kastély falai között tölthetem, szinte valószerűtlen varázslattá vált.
Szelíd kanyar vezet fel hozzá, két oldalán erdő.
Ahogy megnyílik a kapu, különös csend fogad: nem baljós, hanem az a mély, tiszta csend, amely alatt valami mindig lélegzik.
A kert gyönyörű.
Nem a tökéletesen kimért szépség otthona, hanem azé, amely túlélte az időt, és most hálás minden kéznek, amely gondozza.
Pozitív energiája van, ezt nemcsak mondják, érezni lehet.
A fák árnyéka mindig a megfelelő helyre esik, mintha láthatatlan karmester rendezgetné a fényt.
De ahogy minden udvarnak megvan a maga története, ennek a háznak is vannak mélyebb, sötétebb rétegei.
Olyan emberek laknak itt, akik nem hazamentek, hanem megérkeztek valahová, ahol végül megállt körülöttük az idő.
Két nő, két külön világ, két külön seb.
Nem beszélnek egymással, nem kapcsolódnak senkihez, mintha minden mozdulatuk mögött egy régi, kimondatlan történet lapulna.
Furcsa érzés köztük élni.
Szeretném megfejteni őket, de a fantáziám néha saját történetdarabokból rak össze árnyakat, amelyeket a szobám falára vetít, és én időnként hagyom, hogy elmerítsenek bennük.
Nem félelmetes ez, inkább olyan, mintha az ember egy hatalmas házban sétálna, amelynek vannak fényes termei, és vannak bezárt szobái.
Az egyik ajtón át tágas, levegős terek nyílnak; a másik mögött valami régen elfelejtett szenvedés szuszog csendesen.
A kastély történetében is sok réteg halmozódott fel.
Sosem éltek benne sem grófok, sem arisztokraták: árvák, betegek, elesettek otthona volt.
Talán éppen ezért hat rám ennyire, mert itt a fény és az árnyék egymás mellett él.
Ahogyan bennem is.
Pozitív energiájú hely ez, érzem minden reggel, amikor kilépek a kertbe.
De ott lapul benne a mély, emberi sötétség is, amely minden olyan házat beleng, ahol sok fájdalom gyűlt össze.
És valahogy mégis ettől teljes.
Mert ahol árnyék van, ott biztos, hogy fény is.
Én pedig most itt élek, ebben a kettősségben.
És amíg várom az új szívemet, talán megtanulom látni – vagy egyszerűen elfogadni, hogy a gyógyulás néha éppen ott kezdődik, ahol a történetek nem szépek és nem tökéletesek, csak igazak.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
The Castle Where I Live
When I moved here, I thought I had arrived at a temporary place.
A roof under which I could wait for something too big to say out loud every day: the arrival of a new heart.
At first glance, the castle looks like a fairy-tale backdrop that wandered to the right place by mistake.
When I learned that a new heart – one carried by someone else – was my only option, I didn’t yet know where I would wait for it, only that I had to leave my home and the people I love.
Even the fact that one day another person’s heart will be beating inside me feels impossibly magical.
And spending this waiting period within the walls of a castle has turned the whole experience into something unreal, a quiet enchantment.
A gentle curve leads up to it, forest on both sides.
When the gate opens, a peculiar silence greets me – not ominous, but the deep, clear kind under which something is always breathing.
The garden is beautiful.
Not the home of perfectly measured beauty, but of a place that has survived time, and is now grateful for every hand that tends it.
It has a positive energy – people don’t just say this, you can truly feel it.
The shadows of the trees always fall in just the right place, as if an invisible conductor were arranging the light.
But like every courtyard, this house, too, has its own story – with deeper, darker layers.
People live here who didn’t go home, but arrived somewhere, where time finally stopped around them.
Two women, two separate worlds, two separate wounds.
They do not speak to each other, they do not connect with anyone, as if behind every movement a quiet, unspoken story lay hidden.
It is a strange feeling to live among them.
I would like to understand them, yet my imagination sometimes assembles shadows from fragments of stories of its own, projecting them onto the walls of my room, and at times I allow myself to sink into them.
It is not frightening – more like walking through a vast house with bright halls and closed rooms.
Through one door, wide and airy spaces open; behind another, some long-forgotten suffering breathes softly.
The history of the castle itself is layered.
No counts or aristocrats ever lived here: it was a home for orphans, the sick, the fallen.
Perhaps that is why it affects me so deeply – because here light and shadow live side by side.
As they do within me.
This place has a positive energy; I feel it every morning when I step into the garden.
But hidden within it is also a deep human darkness, the kind that lingers in every house where much pain has gathered.
And somehow, this is what makes it whole.
For where there is shadow, there must also be light.
And here I live now, in this duality.
And while I wait for my new heart, perhaps I will learn to see – or simply to accept – that healing sometimes begins exactly where stories are not beautiful or perfect, but true.
Hozzászólás