Tegnap volt a féléves kontrollom a doktornőmnél.
Két éve járok hozzá, de még mindig meglep az a figyelem, amit kapok tőle. Nem rohan, nem kapkod, minden kérdésemre válaszol – nem úgy, mint amihez szokva voltam korábban az évek alatt. A doktornő nagyon figyelmes.
Pár napja észrevettem, hogy a hasam puffadt. Volt már ilyen korábban, sajnos a szív rossz működése felgyűjti a szervezetben a folyadékot. Ezért állandó vízhajtó-terápián vagyok. Ez egy jele annak, hogy tovább romlott a szív állapota.
Azt nem is fűztem össze, hogy egy ideje újra légszomjam van esténként, és savam étkezés után. A doktornő kérdéseire egyből tudtam, hogy a felgyülemlett folyadék áll ezek hátterében is. Nyomja a szerveket az amúgy is szűköcske helyükön.
Olyan részletesen járja körül a problémát, hogy érzem: biztonságban vagyok, nem nekem kell fejtegetnem az összefüggéseket, mindent világosan lát, tud. Ritka ajándék ez.
A vizsgálat alatt ott volt a professzor is, gyerekkorom egyik meghatározó alakja, akire tisztán emlékszem — az a sebész, aki akkor operált gyerekeket, amikor még én is a pici szívemmel feküdtem a gyermekkórház falai között.
Amíg a doktornő egy telefonhívást intézett, ő mellém lépett, megfogta a kezem, és emlékezett rám, arra az időszakra, amikor még ő és kollégái gondolkodtak a megoldásokon, hogyan operáljanak, hogyan mentsenek meg élet és halál között szenvedő gyerekeket. Más idők voltak, mára már az eszközök és lehetőségek nagy segítséget nyújtnak az orvosoknak.
Emlékezett Erdélyre, a műtéteimre, az utamra.
Nem mondott nagy szavakat, mégis olyan volt, mintha valaki egy pillanatra megsimogatná a lelkem. Egyszerűen csak jelen volt, és abból a jelenlétből erő áradt. Jólesett. Megerősített. Tudtam: jó úton vagyok, jó emberek között.
A vizsgálat eredményein már látszik, hogy a testem fárad.
A tüdőkapacitásom romlott, a májam pang, alakul át. A szívem nem tud már együtt dolgozni a tüdőmmel úgy, ahogy kellene. És ezt nem lehet visszafordítani.
A gyógyszereimet emelni kell, főleg a vízhajtót és a ritmusszabályozót.
Az abláció óta a veszélyes ritmuszavarok szerencsére elcsendesedtek, most visszahúzódtak, de a szívem anatómiai sajátosságai és a sok sebészi beavazkozás után maradt hegesedés miatt bármikor előtörhetnek újra. Ezt tudom, ők is tudják, és valahogy ott marad bennem ez a halk árnyék. A sok átélt szörnyű emlék ott ólálkodik minden nap.
Mégis: már nem félek tőle úgy, mint régen. Csak tudok róla. Elfogadom.
Tisztán körvonalazódott a tény:
ezt az állapotot már csak tartani lehet.
A jelenlegi szívemmel elértük a maximumot. Innen már a transzplantáció felé vezet minden lépés.
Mégsem omlottam össze. Ezt érzem, tudom egy ideje. És megerősít, hogy tudom: tényleg jó kezekben vagyok.
Talán mert most már nem kell egyedül cipelni a félelmet.
Talán mert valahol mélyen ott van bennem az a különös nyugalom, ami azt súgja: megyünk tovább.
Irány az új szív.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
Six-Month Cardiology Check-Up
Yesterday I went for my six-month check-up with my cardiologist.
I’ve been seeing her for two years now, yet the attention and care she gives me still amazes me. She never rushes, never hurries, answers every question — unlike what I had grown used to over the years. She is truly attentive.
A few days ago, I noticed that my abdomen was swollen. It has happened before — unfortunately, when the heart doesn’t pump properly, fluid collects in the body. That’s why I’m on continuous diuretic therapy.
It’s a sign that my heart has worsened again.
I hadn’t connected it with the fact that my shortness of breath has returned in the evenings, and the acid reflux after meals. But as soon as the doctor asked her questions, I knew: the trapped fluid is behind these symptoms too. Everything is being pushed and crowded in the already narrow space inside.
She goes through every detail of my condition so thoroughly that I feel safe. I don’t have to figure out the connections myself — she sees them clearly. That, in itself, is a rare gift.
During the examination, the professor was also there — a defining figure of my childhood, someone I remember very clearly. He was the surgeon who operated on children when I too lay in the hospital with my tiny heart.
While the doctor took a phone call, he walked over to me.
He held my hand and remembered me — those years when they were still figuring out the surgical solutions, how to operate on children with the condition I had. He remembered Transylvania, my operations, my whole journey.
He didn’t say big, dramatic words — yet it felt as if someone gently touched my soul for a moment. His presence alone carried strength. It felt comforting. Affirming. I knew I was on the right path, with the right people around me.
The test results now clearly show that my body is tiring.
My lung capacity has worsened, my liver is congested and transforming. My heart can no longer cooperate with my lungs the way it needs to — and this cannot be reversed.
My medications need to be increased, especially the diuretics and the rhythm-control drugs.
Since the ablation, the dangerous arrhythmias have thankfully quieted down, they’ve withdrawn for now — but because of the anatomical structure of my heart, they could return at any moment. I know this. They know this.
And still, that soft shadow stays with me — all those terrifying memories lurking in the dark.
Yet I don’t fear it the way I once did. I simply know it. I accept it.
One fact became unmistakably clear:
this condition can now only be maintained, not improved.
With my current heart, we have reached the maximum.
From here on, every step leads toward the transplant.
And still, I didn’t fall apart — I’ve known this inside for a while now.
And it strengthens me that I truly am in the best hands.
Maybe because I no longer have to carry the fear alone.
Maybe because somewhere deep inside there is that strange calm that keeps whispering:
we keep going.
Onward — toward the new heart.
Hozzászólás