Készenlétben

23 napja vagyok a szívtranszplantációs listán.
Papíron ez egy dátum. Valójában egy állapot.
Sokan azt hiszik, a várakozás úgy néz ki, hogy az ember számolja a napokat, aggódik, fél vagy reménykedik. De ez nem ilyen egyszerű. Ez nem egy sorban állás. Inkább egy készenléti állapot, amiben az idő nem lineárisan halad, hanem mintha körözne.
A listán körülbelül kilencvenen vagyunk, de ebből csak harminc körül az, aki valóban „aktív”. Az aktív státusz azt jelenti: bármikor hívhatnak. Nincs fertőzés, nincs akadály, fizikailag és orvosilag készen állunk arra, hogy menjünk a hívásra. Ez egyszerre biztonság és teher. Mert nem tudod, mikor történik meg, csak azt, hogy megtörténhet bármikor.
Sokan elképzelik ezt úgy, mintha lenne egy pontos sorrend. Mintha mindenki kapna egy sorszámot, és szépen, türelmesen haladnánk előre. De a valóság teljesen más.
A transzplantációs listán
! nincs sorszám,
! nincs érkezési sorrend.
Amikor donor érkezik, a döntés több tényező együttállásán múlik: vércsoporton, testméreten, immunológiai megfelelésen, az aktuális egészségi állapoton és sürgősségen, valamint azon is, hogy földrajzilag mennyi idő alatt lehet elvégezni a beültetést. Ezek nem „érdem” vagy „igazságosság” kérdései, hanem életmentő optimalizálás.
Ezért történhet meg az is, hogy napokig senkit sem hívnak. Máskor pedig egyetlen héten belül több ember is sorra kerül. És az is előfordulhat, hogy valaki olyan kapja meg a szívet, aki „rövidebb ideje vár”, mert abban a pillanatban ő az, akinél a beültetés a legnagyobb eséllyel sikeres lehet. Ez kívülről nehezen érthető, belülről pedig nagyon nehéz együtt élni vele.
Mert ez a fajta várakozás nem időben mérhető. Nem lehet bekarikázni a naptárban. Nem lehet rá felkészülni lépésről lépésre. Ez egy állandó készenléti állapot, ami sokszor kimerítőbb, mint maga a műtét gondolata.
A legtöbben azt kérdezik: „Mit érzel?”
És erre nincs egyenes válasz.
Nem vagyok folyamatosan halálfélelemben. Nem vagyok állandó reményben sem. Inkább valahol a kettő között. Egy furcsa lebegésben. Mintha nem lennék teljesen itt, de nem is máshol. Az érzelmek tompábbak. Nincs nagy öröm, de mély kétségbeesés sem. Az idegrendszerem valószínűleg leveszi a hangerőt, mert nem tudja, mikor kell majd ugrani.
Az időérzékem is megváltozott. Van, hogy egy nap végtelennek tűnik, máskor elrepül. Mivel nincs dátum, nincs kapaszkodó. Az agy nem tud előre tervezni, ezért inkább lelassít mindent. Ez nem lustaság, nem depresszió, hanem alkalmazkodás.
Az alvás is más. Úgy alszom, mintha figyelnék. Nem szorongva, inkább készenlétben. A telefon hangja mindig „ott van”. Nem félek tőle, de tudom, hogy jelenthet mindent.
Van egy gondolat, amit kevesen mernek kimondani, pedig sokunk fejében megjelenik: hogy ahhoz, hogy én éljek, valaki más meg fog halni. Tudom, hogy ez így leegyszerűsítve nem igaz, mégis ott van. Nem bűntudatként, inkább csendes tisztelettel. Empátiával. Mikor ér majd véget az az élet, talán épp karácsonykor? Egy élet végének sosincs megfelelő pillanata.. A halál és az élet ebben a helyzetben nagyon közel kerül egymáshoz, és ezt nem lehet teljesen „szépen” gondolni.
Sok beteg mondja ki előbb-utóbb ezt a mondatot:
„Nem a haláltól féltem, hanem attól, hogy nem tudom, mikor történik.”
Ez teljesen normális.
És mégis, vannak furcsa, tiszta pillanatok. Rövid nyugalmak. Amikor minden rendben van. Nem tagadásból, hanem mert a lélek is tud szünetet tartani. Ezek a pillanatok tartanak meg.
Sokan megijednek attól, ha nem félnek eléggé. Vagy attól, ha nem tudnak örülni. Pedig ez az állapot nem ünnep, és nem gyász, hanem átmenet. Egyfajta belső felfüggesztés.
A legpontosabb mondat, amit most magamnak mondok, talán ez:
Nem siettetek semmit. Itt vagyok. Amikor hívnak, megyek.
Nem azért írom le mindezt, mert különleges szeretnék lenni. Hanem azért, mert ez az állapot létezik. Valóságos. És ha valaki más is ebben van, talán megkönnyebbül attól, hogy végre szavakat kap arra, amit eddig csak érzett.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

On Standby
I have been on the heart transplant waiting list for 23 days.
On paper, this is a date.
In reality, it is a state of being.
Many people imagine waiting as counting days, worrying, being afraid, or hoping.
But it isn’t that simple.
This is not standing in line.
It is more like a state of readiness, in which time does not move linearly, but rather seems to circle.
There are around ninety of us on the list, but only about thirty are considered truly “active.”
Active status means: they can call at any moment.
No infection, no obstacle — physically and medically ready to go when the call comes.
This is both safety and burden at the same time.
Because you don’t know when it will happen — only that it can happen at any moment.
Many imagine this as a precise order.
As if everyone were given a number and we would patiently move forward in turn.
But reality is completely different.
On the transplant list
there is no number,
there is no order of arrival.
When a donor becomes available, the decision depends on the combination of several factors:
blood type, body size, immunological compatibility, current health condition and urgency,
and also how much time geographically is available to perform the transplant.
These are not questions of “merit” or “fairness,”
but of life-saving optimization.
That is why it can happen that no one is called for days.
And other times, several people are transplanted within a single week.
It can also happen that someone receives a heart who has “waited for a shorter time,”
because at that moment, they are the one for whom the transplant has the highest chance of success.
From the outside, this is hard to understand.
From the inside, it is very hard to live with.
Because this kind of waiting cannot be measured in time.
It cannot be marked on a calendar.
You cannot prepare for it step by step.
It is a constant state of readiness, often more exhausting than the thought of the surgery itself.
Most people ask: “How do you feel?”
And there is no straight answer.
I am not in constant fear of death.
I am not in constant hope either.
I exist somewhere in between — in a strange suspension.
As if I were not fully here, but not elsewhere either.
Emotions are muted.
There is no great joy, but no deep despair either.
My nervous system probably turns down the volume,
because it doesn’t know when it will need to jump.
My sense of time has changed as well.
Some days feel endless, others pass in a blink.
Because there is no date, there is nothing to hold onto.
The mind cannot plan ahead, so instead it slows everything down.
This is not laziness.
It is not depression.
It is adaptation.
Sleep is different too.
I sleep as if I am watching.
Not anxious — just on standby.
The sound of the phone is always “there.”
I am not afraid of it, but I know it could mean everything.
There is a thought that few people dare to say out loud,
yet it appears in many of our minds:
that for me to live, someone else will die.
I know this is a simplification, and not truly accurate —
yet the thought exists.
Not as guilt, but as quiet respect.
With empathy.
When will that life end — perhaps at Christmas?
There is no “right” moment for a life to end.
In this situation, death and life come very close to each other,
and it cannot be thought about in a completely “beautiful” way.
Many patients eventually say this sentence:
“I’m not afraid of dying — I’m afraid of not knowing when.”
This is completely normal.
And still, there are strange, clear moments.
Short pauses of calm.
Moments when everything is okay.
Not because of denial, but because the soul, too, knows how to rest.
These moments are what keep us going.
Some people are frightened if you are not afraid enough.
Or if you cannot rejoice properly.
But this state is neither celebration nor mourning —
it is an in-between.
The most accurate sentence I can say to myself right now is this:
I am not rushing anything.
I am here.
When they call, I will go.
I am not writing this to be special.
I am writing it because this state exists.
It is real.
And if someone else is in this state too,
perhaps it will ease them a little
to finally have words for what they have only felt until now.