Amióta az eszemet tudom, minden fogalomhoz tartozik bennem egy kép. Nem elmélet, nem jelentés, hanem látvány, szín, mozdulat, érzet.
Az évek sem csupán számok számomra, hanem belső képek, színek és érzetek, amelyek észrevétlenül vezetnek át egyik állapotból a másikba. Egy hatalmas, képlékeny óralap: felül van január – fehéren, bíztatóan, február szürkés, barnába mosódó, havas, kedves.
Március halványsárga, hűvös, barátságos. Április finom zöld, madárhangos, levegős, huncut.
Aztán haladunk tovább körbe, egyre intenzívebb színekkel, hangokkal, míg decemberre minden újra elszürkül, elcsendesedik.
És kezdődik elölről…
Nem szoktam fogadalmakat tenni, főleg amióta jobban kezdtem öntudatra lelni. Mégis eldöntöttem ez év elsején, hogy ebben az évben megpróbálok elfogadni mindent és mindenkit úgy, ahogy van.
Nem egyetérteni. Elfogadni. Elfogadni, hogy vannak emberek, akik mást mondanak, mint amit tesznek. Akik egyszer rombolnak, máskor engednek.
Akik hatalmat gyakorolnak, majd nagylelkűséget játszanak.
Akik fájdalmat okoznak, és nem néznek vissza arra, mit hagytak maguk mögött.
Nem az én dolgom igazságot tenni.
Nem az én dolgom megértetni velük, mit okoztak.
Nem az én dolgom felmenteni őket sem.
Az én dolgom az, hogy tisztán lássak.
Hogy ne keverjem össze az elfogadást a felmentéssel.
És ne keverjem össze a békét a hallgatással.
Ez az elfogadás nem gyengeség.
Ez határ, döntés.
Az elmúlt év –a kínaiak szerint a kígyó éve – erről szólt nekem.
Komoly belső munkáról.
A csendes felismerésekről.
Arról, hogy mi az, amit már nem tudok és nem is akarok tovább cipelni.
A kígyó nem harcol, leveti, ami szűk lett. Én is ezt tanultam.
Az idei év – a ló éve – már másról szól.
A mozdulásról. Arról, hogy elindulok úgy, ahogy vagyok.
Nem azért, mert minden rendezett,
hanem mert elég erős lettem ahhoz, hogy ne várjak tovább.
A ló nem néz vissza minden lépésnél.
Érzi az erejét.
Tudja az irányt.
És megy.
Ha te is olvasod ezt, talán neked is volt egy kígyóéved.
Amikor sok minden lehullott.
És talán most te is egy újragondolt év küszöbén állsz.
Nem kell rohanni.
Elég elindulni, lassan, biztosan.
Ez az én újévi nézetem.
Kevesebb harc.
Több tisztánlátás.
Elfogadás – határokkal.
És ebből fakad minden, ami fontos.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
New year, a single resolution.
As long as I can remember, every concept has carried an image within me.
Not a theory, not a definition, but a sight, a color, a movement, a feeling.
Years are not just numbers to me either, but inner images, shades and sensations that quietly guide me from one state into another.
A vast, delicate clock face: January at the top — white, encouraging.
February grey, melting into brown, snowy, kind.
March pale yellow, cool, soothing.
April a soft green, filled with birdsong, airy, playful.
And then we keep circling forward, until by December everything fades into grey again, grows quiet.
And it begins anew…
I don’t usually make resolutions, especially since I began learning to listen inwardly.
This acceptance is not weakness.
It is a boundary.
A decision.
Last year — according to the Chinese zodiac, the Year of the Snake — was about that for me.
About serious inner work.
Quiet realizations.
About understanding what I can no longer — and do not want to — carry.
The snake does not fight; it sheds what has become too tight.
That is what I learned too.
This year — the Year of the Horse — speaks of something else.
Of movement.
Of setting off as I am.
Not because everything is settled,
but because I have become strong enough not to wait any longer.
A horse does not look back at every step.
It feels its strength.
It knows the direction.
And it moves.
If you are reading this, perhaps you too had a Year of the Snake.
When many things fell away.
And perhaps now you are standing at the threshold of a re-imagined year.
There is no need to rush.
It is enough to begin — slowly, steadily.
This is my New Year’s view.
Less struggle.
More clarity.
Acceptance — with boundaries.
And from this flows everything that truly matters.
Hozzászólás