Kényes de fontos kérdés, de eddig nem beszéltem róla.
Nem azért, mert titok, hanem mert idő kellett ahhoz, hogy tisztán tudjak megfogalmazni egy döntést, ami valójában belül született meg.
Hosszú ideig, közel 25 évig egy intézményhez tartoztam.
Ismertem a rendszert, az arcokat, a folyosókat. Megtanultam alkalmazkodni, türelmesnek lenni, elfogadni, hogy nem minden kérdésre jut idő, nem minden érzésre jut figyelem. Akkoriban ez volt az, ami elérhető volt, és ezért hálás is vagyok.
Aztán apró repedések jelentek meg.
Nem látványos törések, inkább csendes hiányok. Elmaradó magyarázatok. Félbehagyott mondatok. Olyan kérdések, amelyek bennem maradtak. Olyan döntések, amelyek mögött nem éreztem már teljesen magaménak a biztonságot.
Egy ideig ezeket még el lehet hordozni, de ha az életemről van szó, átértékelődnek a dolgok.
Van egy pont, amikor az ember teste és lelke egyszerre jelez. Amikor már nem az számít, mi a megszokott, hanem az, mi a biztonságos. Amikor kimondatlanul, de nagyon határozottan megjelenik egy mondat belül: ez így már nem jó nekem.
Nem volt egyetlen nagy jelenet.
Nem volt ajtócsapás.
Volt viszont egy felismerés: hogy ebben az állapotban nekem nem elég a szakmai minimum. Nekem jelenlét kell. Figyelem. Átláthatóság. Olyan tér, ahol kérdezhetek, ahol értenek, ahol partner vagyok a saját testem történetében.
Amikor először beléptem az új intézménybe, ezt azonnal éreztem.
Nem csak abban, amit mondtak, hanem abban is, ahogyan hallgattak. Abban, hogy idő volt rám. Abban, hogy nem siettek. Abban, hogy nem kellett magyaráznom, miért fontos számomra a bizalom.
Ott értettem meg igazán: nem hálátlanság váltani. Felelősség.
Felelősség önmagamért, a testemért, az életemért.
És talán a legnagyobb szeretet, amit ilyenkor adhatunk magunknak, az az, hogy merünk dönteni akkor is, amikor a döntés nehéz.
Ez nem múltellenes lépés volt.
Hanem egy nagy lépés a jövő felé, ahol most tartok.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
Why did I change hospitals?
It’s a sensitive but important question, and until now I haven’t spoken about it.
Not because it was a secret, but because I needed time to be able to articulate clearly a decision that was truly born from within.
For a long time—nearly 25 years—I belonged to one institution.
I knew the system, the faces, the corridors. I learned to adapt, to be patient, to accept that not every question gets time, not every feeling gets attention. At that time, this was what was available, and for that I am grateful.
Then small cracks began to appear.
Not dramatic breaks, but quiet absences. Missing explanations. Half-finished sentences. Questions that stayed inside me. Decisions behind which I no longer fully felt the safety to be my own.
For a while, these things can be carried. But when your life is at stake, everything is re-evaluated.
There comes a point when a person’s body and soul signal at the same time.
When what matters is no longer what is familiar, but what is safe.
When, unspoken yet very firmly, a sentence appears inside: this is no longer good for me.
There was no single big scene.
There was no door slammed.
But there was a realization: in this condition, the professional minimum is not enough for me.
I need presence. Attention. Transparency.
A space where I can ask questions, where I am understood, where I am a partner in the story of my own body.
When I first stepped into the new institution, I felt it immediately.
Not only in what was said, but in how they listened.
In the fact that there was time for me.
That they did not rush.
That I didn’t have to explain why trust matters to me.
That’s where I truly understood: this was not ingratitude.
It was responsibility.
Responsibility for myself, for my body, for my life.
And perhaps the greatest act of self-love we can give ourselves in such moments is daring to decide even when the decision is difficult.
This was not a past-oriented step.
It was a big step toward the future—
the place where I stand now.
Hozzászólás