Ez az időszak számomra egyszerre maraton és meditáció. Nem rohanás, nem tétlenség, hanem egy különös, lassú felkészülés. Egy olyan munka, ami kívülről alig látszik, belül viszont mindent átrendez. Ma már tudom: a felkészülés maga is a gyógyulás kezdete.
A testemmel most sokkal tudatosabban élek együtt.
Nap mint nap tanulom, hogyan figyeljek rá, nem uralni, hanem együttműködni vele, hogyan építsek be rutinokat a hétköznapokba.
A gyógyszerek, amelyeket régóta szedek, most nem csak tabletták, hanem kapaszkodók, biztonsági korlátok. Az apró jelzések, amik nap mint nap emlékeztetnek: együtt kell működnünk a műtétig, és utána is szükségem lesz az erőre, izomzatra, rugalmasságra és a mentális kiegyensúlyozottságra amit most építek vagy megtartok a lehetőségeim szerint.
Azt is tudom, mit nem engedhetek meg magamnak: fertőzéseket, túlterhelést, a „majd még ezt is kibírom” hozzáállást. Ez nem gyengeség, hanem felelősség ebben a helyzetben. És közben lassan összeáll a kórházi csomag is. Nemcsak ruhák és tárgyak kerülnek bele, hanem olyan dolgok, amelyek emlékeztetnek arra, ki vagyok akkor is, amikor minden körülöttem steril és idegen.
Lelkileg talán még összetettebb ez az út. Egyszerre félek és egyszerre tölt el izgalommal a kitűzött cél. Volt idő, amikor eltoltam magamtól a műtét gondolatát, de ahogy telnek a napok, egyre inkább közel engedem magamhoz, nem foglalkozva a fájdalommal, a „mi lesz, ha” kérdésekkel. Ezeket lassan, türelemmel bontottam le magamban. Nem egyik napról a másikra, hanem beszélgetések, felismerések, csendek során.
A jövőről alkotott hitem is megváltozott. Ma már nem konkrét forgatókönyveket gyártok, hanem jelen akarok lenni abban, ami van. Ebben segítenek azok, akik elkísérnek ezen az úton. Család, társ, barátok. Ez a kísérés nem hangos, nem látványos, de megtart.
Spirituálisan sokkal kevesebb a szó. Vannak jelek, amiket kapok. Nem csodák, nem nagy üzenetek, inkább finom visszajelzések. Egy mondat, ami pont akkor talál meg. Egy nyugalom, ami váratlanul megérkezik. Egy igevers, ami megszólít, egy karakter a könyvben, aki üzen a hasonló élethelyzetéből, vagy egy dallam ami éppen akkor nekem szól.
Időnként úgy érzem magam, mintha egy megállóban állnék egy forgalmas út mellett, várakozva egy járműre, ami felvesz, de nem tudom, mikor érkezik, nem tudom, ki vezeti.
Nem tudom, merre megyünk, és milyen lesz az útazás. Csak azt, hogy biztosan felém tart és én beszállok, bármi is történjen.
De most még ott állok, közben változik körülöttem minden.
Esik az eső. Aztán kisüt a nap. Néha újra elered, toporgok egy kicsit, néha énekelek, sírok vagy nevetek.
Olykor figyelem az előttem elszáguldó autókat, buszokat, ahogy haladnak az emberekkel, ki-ki a maga útján. Én pedig csak állok a tudattal, hogy egyszer én is elhagyhatom a megállót.
Ez az egy biztos!
Nem mozdulok, mégis történik bennem valami.
Tanulom ezt az állapotot:
hogy nem minden út akkor kezdődik, amikor elindulunk.
Van, amelyik már a várakozásban formál.
Ma már tudom:
a várakozás nem passzivitás.
A várakozás maga a munka.
Minden nap, amikor figyelek.
Minden döntés, amikor magamat választom.
Így készülök.
Testben, lélekben lépésről lépésre.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
How I Prepare for the Transplant – in Body and in Soul
O
There was a time when I kept the thought of the surgery at a distance. But as the days pass, I allow the idea to come closer to me—without dwelling on the pain, without the “what if” questions. I have been gently, patiently dismantling these fears within myself.
Not from one day to the next, but through conversations, realizations, moments of silence.
My relationship with the future has changed as well. I no longer create detailed scenarios; instead, I want to be present in what is. Those who walk alongside me on this path help me in this—family, partner, friends. This kind of support is not loud or spectacular, yet it holds me.
Spiritually, there are far fewer words now. There are signs that come to me—not miracles, not grand messages, but subtle feedback. A sentence that finds me at just the right moment. A calm that arrives unexpectedly. A verse that speaks to me, a character in a book who sends a message from a similar life situation, or a melody that feels as if it is meant just for me.
At times I feel as though I am standing at a bus stop beside a busy road, waiting for a vehicle that will take me somewhere—yet I don’t know when it will arrive.
I don’t know who is driving.
I don’t know where we are going, or how.
I only know that it is surely coming toward me.
Meanwhile, everything around me keeps changing.
It rains. Then the sun comes out. Sometimes it starts raining again, and I pace back and forth a little; sometimes I sing, cry, or laugh. At times I watch the cars and buses rushing past me, carrying people on their own journeys.
And I simply stand there, with the awareness that one day I, too, will leave the stop.
That much is certain.
I do not move, yet something is happening within me.
I am learning this state:
that not every journey begins when we set off.
Some begin already in the waiting.
Today I know:
waiting is not passivity.
Waiting itself is the work.
Every day I pay attention.
Every decision in which I choose myself.
This is how I prepare.
In body, in soul—step by step.
I live with my body much more consciously now. Day by day I learn how to listen to it—not to control it, but to cooperate with it; how to build routines into everyday life. The medications I have been taking for a long time are no longer just pills, but handholds, safety rails. Small signals that remind me daily: we must work together until the surgery—and afterward as well. I will need strength, muscle, flexibility, and mental balance.
I also know what I cannot allow myself: infections, overexertion, the “I can push through this too” attitude. This is not weakness, but responsibility in this situation. And meanwhile, the hospital bag is slowly coming together. Not only clothes and objects go into it, but things that remind me who I am—even when everything around me is sterile and unfamiliar.
Emotionally, this journey may be even more complex. I am afraid, and at the same time excited by the hope of change.
This period is, for me, both a marathon and a meditation. Not rushing, not stagnation, but a strange, slow preparation. A kind of work that is barely visible from the outside, yet rearranges everything within. Today I know: preparation itself is already the beginning of healing.
Hozzászólás