Most már értem ezt a mondást.
„Ha megérem hajasan.”
Édesanyám gyakran mondta, amikor valamilyen jövőbeli eseményről beszéltünk.
Én is használtam néha – megszokásból, a frappáns hangzása miatt.
Azt jelentette számomra: ha addig kegyes lesz az élet.
Ha addig nem halok meg.
Szerencsés vagyok, mert gyorsan növő, erős szálú, vastag hajam van.
Lehetne irigyelni is, bár ez nem teljesen igaz, hogy viselhető legyen, sok törődést igényel.
A fodrászok számára inkább kihívás, mint áldás.
Évekbe telt, mire megtaláltam azt a szakembert, aki kezelhetővé szelídítette.
Gyéríteni kellett, vágni, formálni, hogy olyan legyen, amit szeretek viselni.
Amióta elköltöztem, a hajam újra zabolátlanul nő és vastagszik.
Sokáig féltem idegen fodrászhoz menni, de az idő nem várt.
Arra gondoltam: hiába indulok ilyen kezelhetetlen hajjal egy hosszú kórházi időszakra, és ki tudja, utána mikor lesz majd erre lehetőség.
Közben azt is megtudtam, hogy a műtét után az új gyógyszerek, a stressz, a kezelések miatt a hajam nagy része kihullhat.
Ez furcsa módon nem ijeszt meg igazán, mert tudom, ha minden rendben lesz, és a testem gyógyulásnak indul, visszanő majd a haj is.
De most értettem meg igazán a mondás lényegét.
Mert ha hajasan megérünk valamit, az azt jelenti, hogy még jól vagyunk.
Hogy nem gyötört meg végzetesen a betegség.
Hogy nem vitt el a fájdalom vagy a gyász.
És talán még nem is vagyunk annyira öregek, hogy a hajunk is elhagyjon minket.
Végül bejelentkeztem egy helyi fodrászhoz. A szakértelme nem győzött meg.
Így elmentem egy „javításra” a belvárosba.
A vélemények dicsérték a szalont és Zsuzsit. Írtam neki üzenetet, arról, hogy mi a gond a hajammal.
Amikor beléptem, sem a környezet, sem Zsuzsi nem volt megnyerő.
A hely kicsi volt, a két nagy tükör jelezte csak, hogy fodrászatban vagyok.
Zsuzsi frizurája pedig a lyukas lábbelis cipészt juttatta eszembe.
Reméltem, hogy ez csak látszat, és csodát tesz az én félbehagyott hajammal.
Nem így történt.
Hazafelé az otthoni, kedves fodrászomra gondoltam.
Arra, akinek a helyébe még Budapesten is csak kevesen léphetnek.
Elfogadható lett, és most ennyi elég.
Egy a lényeg: még van hajam.
És bízom benne, hogy majd a nagy nehézségek után is vissza fog nőni.
Mert hajasan megérni: talán ennél nagyobb áldás nem is kell egy embernek.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

Hair
Now I finally understand this saying:
“If I live to have hair.”
My mother used to say it often when we talked about some future event.
I used it too sometimes, out of habit, for its snappy sound.
For me, it meant this:
if life would be merciful until then.
If I wouldn’t die before that.
I am lucky, because I have fast-growing, strong, thick hair.
It could be something to envy, though that’s not entirely true –
to be wearable, it requires a lot of care.
For hairdressers, it is more of a challenge than a blessing.
It took me years to find a professional who managed to tame it,
to make it manageable.
It had to be thinned, cut, shaped,
so that it would become something I enjoy wearing.
Since I moved away, my hair has once again been growing wildly and thickening.
For a long time, I was afraid to go to a new hairdresser, but time did not wait.
I thought: what’s the point of starting a long hospital period with such unruly hair, and who knows when there will be another opportunity afterward.
In the meantime, I also learned that after surgery, because of new medications, stress, and treatments,
a large part of my hair may fall out.
Strangely enough, this didn’t really frighten me, because I know that if everything goes well
and my body begins to heal, my hair will grow back too.
But now I truly understood the meaning of the saying.
Because if we promise something “hair-on,” it means that we are still well.
That illness has not crushed us completely.

That pain or grief has not taken us away.
And maybe we are not yet so old
that even our hair would abandon us.
In the end, I booked an appointment with a local hairdresser.
Her expertise did not convince me.
So I went into the city center for a “repair.”
The reviews praised the salon and Zsuzsi. I wrote her a message, explaining what the problem was with my hair.
When I stepped inside, neither the environment nor Zsuzsi herself was particularly impressive.
The place was small; only two large mirrors indicated that I was in a hair salon.
Zsuzsi’s hairstyle reminded me of a cobbler wearing shoes with holes.
I hoped it was only appearances,
and that she would work a miracle on my half-abandoned hair.
She didn’t.
On the way home, I thought of my old, beloved hairdresser. The one whose place even in Budapest only very few could truly take.
I accepted this.
It became acceptable, and for now, that is enough.
One thing matters: I still have hair.
And I trust that after the great hardships, my hair will grow back again.
Because to live long enough to still have hair – perhaps no greater blessing is needed than that.