A nehéz nap nem reggel kezdődik, hanem egy olyan éjszakán, amikor nem alszom igazán. Csak lebegés van, félálom, felriadás, forgolódás. Reggel pedig nem pihentebb vagyok, hanem fáradtabb, mint este voltam.

Gyerekkoromban sem aludtam el könnyen. Mindig attól féltem, hogy lemaradok valamiről. Menni akartam, tenni, élni. Az este valahogy ijesztőnek tünt, hogy leállt minden. Olyan érzésem volt, mintha egy kicsit minden meghalna pár órára.
Ez a nyugtalanság azóta is bennem él.
Az agyam éjjel nem pihen kellően. Feldolgozza a nappalt. Amit nappal kontrollálok, visszatartok, elrendezek magamban, az éjjel képekké válik. Az álmaim élethűek, összetettek, sokszor filmszerűek.  Nem ritkán gyilkosság, menekülés, bújkálás.
Ébredéskor még bennem dobog a történet. A pulzusom magasabb, a testem feszes. Az érzés akár egész nap elkísér.
A kórház pszichológusával beszéltem erről. Segített megérteni, hogy ezek a képek nem szó szerint értendők. A lelkem beszél így. Amit nappal nem bontok ki teljesen, az éjjel történetté formálódik. Álmomban a menekülés nem bűnözői jelenet, hanem az a részem, amelyik menekülne a bizonytalanság elől.
A bújkálás az a félelem, amit nappal nem engedek felszínre.
A gyilkosság pedig nem erőszak, hanem a kontroll elvesztésének szimbóluma.

Ez a várakozás nem látványos dráma.
Csendes, folyamatos készenlét.

Előfordul, hogy elalvást segítő készítményt használok, de így sem lesz mindig teljes az éjszaka. Néha arra ébredek, hogy szorítom a fogam. Fáj az állkapcsom. Félek, egyszer mindennek nyoma marad rajtam.
Egy ilyen éjszaka mélyen befolyásolja a nappalt. Ha erre még ráül egy borongós idő, egy apró fennakadás, például hogy nem működik a telefonszám, amin a kórház hívását várom, már meg is érkezik a rossz hangulat.
Ma is ilyen nap volt.
Valóságos, nehéz álmaim nyomot hagytak bennem. Ezeken a napokon ingerült, feszült leszek, nem találom a helyem. Szerencsére ismerem magam. Tudom, hogy ilyenkor egyszerűen rám nehezedik a helyzet súlya.
Bosszant, hogy csak ülök tétlenül, ilyenkor eredménytelennek, hiábavalónak érzem az életem. Agilis, nyughatatlan, aktív természetem bármennyire is csendesítem, nyugalomra intem, keresi a kiutat, annak ellenére, hogy meg kellett állnom most meghatározatlan időre.
Ezeken a napokon a legnehezebb nem az, ami történik, hanem az, amit nem lehet tenni.
Talán nem is kell mindig tökéletesen kezelni. Talán elég, ha felismerem: ez is része annak az útnak, amin most járok.
Ma több zenét hallgatok, nagyobbat sétálok, de ha kell, kiengedem az érzéseimet.
Ma nem leszek szigorú magammal.
Ma hagyom, hogy a nappal egy kicsit könnyebb legyen, mint az éjszaka volt.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

My Day Is Decided at Night
A hard day doesn’t begin in the morning.
It begins on a night when I don’t really sleep.
There is only floating, half-sleep, waking up, turning from side to side.
And in the morning I am not more rested, but more tired than I was the night before.
Even as a child, I didn’t fall asleep easily.
I was always afraid of missing out on something.
I wanted to go, to do, to live.
Evening somehow felt frightening — as if everything had stopped.
As if a little part of everything died for a few hours.
That restlessness has lived in me ever since.
At night my mind does not truly rest.
It processes the day.
What I control, suppress, or neatly arrange inside myself during the day
turns into images at night.
My dreams are vivid, complex, often cinematic.
Not rarely: murder, escape, hiding.
I wake up clenching my teeth.
My jaw hurts.
I am afraid that one day everything will leave its mark on me.
A night like this deeply influences the day that follows.
And if gloomy weather or a small disruption is added to it —
for example, that the phone number on which I’m waiting for the hospital’s call isn’t working —
the bad mood arrives immediately.
Today was one of those days.
My heavy, lifelike dreams left their imprint on me.
On days like this I become irritable, tense, I can’t find my place.
Fortunately, I know myself.
I know that at such times the weight of the situation simply presses down on me.
It frustrates me that I just sit idle.
At times like this I feel ineffective, as if my life were pointless.
My agile, restless, active nature — however much I try to quiet it,
to guide it toward calm — searches for a way out,
even though I now have to stand still for an indefinite time.
On these days the hardest part is not what happens,
but what cannot be done.
Maybe I don’t always have to handle everything perfectly.
Maybe it is enough to recognize:
this too is part of the road I am walking now.
Today I listen to more music.
I take longer walks.
And if I need to, I let my feelings flow.
Today I will not be strict with myself.
Today I will let the day be a little lighter
than the night was.