Nem írtam mostanában. Nem azért, mert nem történt semmi, hanem mert időre volt szükségem. Attila öt napot töltött velem. Eleinte kéthetente jött hétvégére, de nagyon fárasztó a sok utazás és kevés az együtt töltött idő. Decemberben végül abban maradtunk, hogy három-négy hetente látogat, marad 4-5 napot, ahogy a gyerekeivel tölthető ideje engedi.

Ilyenkor elengedem a rutint. Nem figyelek annyira a napirendre, a kontrollra. Jólesik, hogy különbözik a két időszak. Kell a váltás. Kell, hogy ne minden a várakozás körül forogjon, hogy ne teljen teljes monotóniában az életem.

Közben lezajlott a Swan–Ganz vizsgálat is. Gyorsan ment, még aznap hazaengedtek. Furcsa ezt leírni, de ebben is lehet rutint szerezni. A tapasztalataimra támaszkodva tudatosan csináltam végig a vizsgálatot. Az utána következő 4-5 óra mozdulatlan várakozás egy igen szoros nyomókötés sokkal nehezebb volt. A medencecsontom jócskán összepréselték a kötszerrel, hogy lenyomja azt az artériát, amin a katétert jutatták fel.  Már tudom, mikor mire számítsak, hogyan osszam be az erőmet, mikor lazítsak, hogy bírható legyen a főleg mentálisan nyomot hagyó esemény. A hibridműtőben a műtősnő az ágyéki részből vezette fel a katétert. Csak a helyi érzéstelenítő beadása (2% Lidocain) fájt. Az én tapasztalatom az, hogy a női jelenlét ebben a helyzetben gyengédebb és óvatosabb. Szúrás után betette a tubust a vénába, amin szépen felvezette a katétert a szívembe – természetesen nem láttam, csak a monitoron az útját. Addig voltak nagyobb bedobbanások, ameddig átvezette a szívbillentyűkön. Amint elérte a pozíciót a katéterrel, elmúlt a kellemetlenség, csak egy kis bizsergést éreztem. Mértek. Majd azon keresztül öt helyről vettek vért közvetlenül a szívből. Természetesen nem éreztem. Ebből látják az oxigéndús és széndioxidos vér áramlását, keveredését.

Az eredményt előre sejtettem. Légszomj nehezítette meg az éjszakáimat az utóbbi hetekben, és néha a nappalokat is. Gondoltam, hogy lesz némi romlás így az eredményben. Van is. Az értékek változtak. Nem drámaian, de érezhetően.

Mégsem befolyásolja a transzplantáció menetét. Ettől tartottam igazán, hogy kicsúszom valamiből, hogy valami új akadály jön. Nem jött.

A szívem fárad. Ez tény. De a terv nem változott. Folytatódik a várakozás. Közben olvastam a magyar transzplantációs csoportban, hogy egy nő két hét várakozás után kapta a riasztást. Pillanatnyilag megijesztett a gondolat, hogy akár én is lehettem volna. Nem tudom elképzelni még azt a pillanatot. Jó volt olvasni, hogy másnap már ébresztették, jók voltak az életreakciói.

Azt is olvastam, hogy a Spektrum csatorna sorozatot indít, és az egyik rész a szívre várókról fog szólni. Lehet jelentkezni annak, aki úgy érzi, hogy szívesen megosztaná a benne zajló érzéseket, amit a várakozás hordoz. Elgondolkodtam rajta, milyen lenne, ha én is elmondanám, hogy van egy ilyen árnyalata is az életemnek. De a nyilvános szereplés sosem ment könnyen. Talán ezért is választottam a blogolást a vlogolás helyett. Írásban könnyebben ki tudom fejezni magam. Viszont érdekes a gondolat, hogy így is megoszthatnám azt, amin most keresztülmegyek. Sokan nem is tudják, hogy létezik ez az állapot. Azt pedig végképp nem, hogy milyen lehet benne élni.
Hogy milyen úgy várni, hogy közben az élet nem áll meg. Hogy egyszerre kell erősnek lenni és bizonytalannak. Hogy néha egy idegen története – egy riasztás két hét után – egyszerre ad reményt és félelmet. Most még csak olvasom mások történetét. Talán egyszer az enyém is hangot kap. Addig marad az írás. Marad a csendes készülődés, a tudat, hogy egyszer megszólal majd a telefon. És akkor már nem a várkozásé lesz a főszerep.

Mert ez az időszak is véget ér egyszer.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

Continuation…
I haven’t written lately.
Not because nothing happened.
But because I needed time.
Attila spent five days with me. At first he used to come every two weeks for the weekend, but the constant traveling was exhausting, and the time together was too short. In December we agreed that he would visit every three to four weeks and stay for 4–5 days, as his time with his children allows.
During these periods I let go of the routine. I don’t pay so much attention to the schedule, to control. It feels good that the two phases are different. I need the change. I need not everything to revolve around waiting, not to live my life in complete monotony.
In the meantime, the Swan–Ganz procedure also took place. It went quickly; they discharged me the same day. It feels strange to write this, but even this is something you can get used to. Relying on my previous experiences, I consciously went through the procedure and the following 4–5 hours of motionless waiting. I now know what to expect and when, how to manage my energy, when to relax so that the event—leaving its mark mainly mentally—remains bearable.

The scrub nurse advanced the catheter. The most painful part was the local anesthetic (2% lidocaine). After that, she inserted the introducer sheath, through which she smoothly guided the catheter forward — of course I couldn’t see it, only the path of the catheter on the X-ray monitor.
There were stronger heartbeats while it was being passed through the valves. Once the catheter reached the correct position, they only took measurements. Then, through it, they drew blood from five different locations directly from the heart.
Naturally, I didn’t feel any of that.
From these samples, they can assess the flow of oxygenated and carbon dioxide–rich blood.
I sensed the result in advance. In recent weeks, the shortness of breath has made my nights difficult, sometimes my days as well. I assumed there would be some deterioration.
There is. The values have changed. Not dramatically, but noticeably.
Still, it does not influence the course of the transplant process. That was what I truly feared. That I might slip out of something. That some new obstacle would appear.
It didn’t.
My heart is tired. That is a fact.
But the plan has not changed. The waiting continues.
Meanwhile, I read in the Hungarian transplant group that a woman received the call after only two weeks of waiting. For a moment, the thought frightened me—that it could have been me. I still cannot imagine that moment.
I also read that the Spektrum channel is launching a series, and one episode will focus on those waiting for a heart. You can apply if you feel ready to share the emotions you are going through.
I thought about what that would be like. Public appearance has never come easily to me. Perhaps that is why I chose blogging instead of vlogging. In writing, I can express myself more easily. But it is an interesting thought that I could share what I am going through in this way as well.
Many people don’t even know that this state exists. And even less what it feels like to live in it.
What it is like to wait while life does not stop.
To be strong and uncertain at the same time.
How sometimes a stranger’s story—a call after two weeks—can bring both hope and fear at once.
For now, I only read other people’s stories. Perhaps one day mine will be louder too.
Until then, writing remains.
The quiet preparation remains.
And the awareness that one day the phone will ring.
And then I will no longer be waiting. And this period will come to an end as well.