Óvodáskoromból nem maradt barátnőm. Kevés emlékem van onnan. Visszahúzódó, csendes kislány voltam idegen közegben. Az óvodába a húgommal jártam, ő volt a barátom is.
Az általános iskolában lettek barátnőim. Feljártunk egymáshoz, nevettünk, beszélgettünk, zenét hallgattunk, de életre szóló kötelékek nem alakultak. A harmadik osztály nagy részét otthon töltöttem, a harmadik szívműtétem akkor volt. Kimaradtam. Kiesni a közösségből gyerekként nem csak hiányzás, az pozícióvesztés is. Amikor visszatértem, már nem volt ugyanaz. Az események mentek tovább nélkülem.
Ötödiktől iskolát váltottam. Új arcok. Művészeti iskola, túlzsúfolt órarend. Kevés szabadidő. Voltak lányok, akikkel jól éreztem magam, összejártunk, de a rivalizálás ott lappangott. Én kevésnek éreztem magam mellettük. Félszegnek, nem voltam egy “egész”. Az életem fele ezzel telt, mindenhol bizonyítani, hogy vagyok olyan jó, mint aki nem ilyen “elátkozott” mint én. Sajnos így gondoltam magamra. Nem kovácsolódtunk össze igazán.

Az utazások és a rendszeres orvosi vizsgálatok miatt sokat hiányoztam az iskolából.
Amikor visszatértem, sosem beszéltem arról, ami velem történt. A fájdalomról, elveszettségről. Egyedül akartam megbirkózni azzal, amivel nem lehetett. Már tudom. De ez nem tudatos döntés volt. Nekem természetes volt az a valóság, ami velem történt. Így inkább arról meséltem, mit láttam, mit éltem át, milyen vagány helyeken jártam. A kórházi történeteket és ami ezt övezte, vagy titkoltam, vagy elbagatellizáltam előttük. Talán kompenzáltam. Ma már értem, hogy a gyerekek szemében ez nem azt jelentette, amit én gondoltam.
Kiközösítettek.
Érthetetlen, fájdalmas dolgokat kaptam. És még akkor sem nyíltam meg. Féltem a bántástól. Attól, hogy ha tudják, min megyek keresztül, fegyverként használják ellenem, nem tartanak méltónak magukhoz, kicsúfolnak vagy sajnálnak.
Páncélt növesztettem. Kevés embert engedtem közel magamhoz, de az igazi, mély dolgokat még nekik sem mondtam el. A kapcsolataim sokszor felszínesek voltak. Nem voltam képes megjátszani azt, ami nem igaz. Őszinte barátságra vágytam, bennem pedig több volt a félelem.
Most ülök, és folynak a könnyeim. Nem is tudom pontosan, mit sajnálok. Talán azt, hogy nem értettem, hogy én is lehetek értékes. Gyerek voltam. Sérült gyerek. Vágytam a megértésre, de jobban féltem attól, hogy újra megsérülök.
Tinédzserként sokat ostoroztam magam. Se testileg, se lelkileg nem voltam elégedett. Nem szerettem magam. Azt éreztem, hogy hibáztam, rosszat tettem valahol valakinek és azért kaptam ezt a sorsot. Ez a gondolatom mára megváltozott. Sokat dolgoztam magammal. Rájöttem, hogy szeretnem kell magam, csak úgy várhatom ezt el kívülről is. Szép lassan összebarátkoztam önmagammal, sőt mi több, azt érzem, hogy erős, határozott nő lettem, aki nemcsak elfogadja magát, képes is szeretni a hibáit – külsőt és belsőt egyaránt, képes megnyílni és öszinte barát, társ lenni.
Kintsugi. Így hívják a japánok azt, amikor az eltörött, javított tárgyak értéket nyernek. Összeragasztják és bearanyozzák a „hibákat”. Így a törés nem hiba, ezáltal lesz több valami, különlegesebb. Ezt ma már én is így érzem. A törés a történetem része. És ha tudatosan gyógyítjuk, még értékesebb lesz az ember. Mindenkinek van ilyen törése, akár a lelkében, akár a testén. Ettől válik azzá, aki!
Ha nincs is sok mély emberi kapcsolatom, ma már tudom, hogy nem azért, mert rossz ember vagyok, vagy kevesebb, hanem mert nehéz történetet cipelek magammal. De az enyém, és együtt élek vele, szelídítem és értékelem azt, aki általa lettem.

Ma van az egyik barátnőm születésnapja. Sokat kaptam tőle egykor. Fel tudta dobni azt a pár évemet, ameddig jelen volt. Aztán egy nap eltűnt. Nem mondta el, miért. Ő is sérült volt, nehéz gyerekkorral. Talán ezért értettük egymást.
Hiányzik.
Sokat változtam. Tudom, ki vagyok. Megértettem, hogy néha túl nehéz vagyok egy barátsághoz, egy kapcsolódáshoz. Vagy magamhoz hasonló nehéz sorsúakkal tudtam kapcsolódni, láttam őket, értettem, hogy mi van a tetteik, viselkedésük mögött.

Húzok egyet az aromaterápiás vetőkártyámból. Néha, amikor kell egy kis erő, szoktam húzni egy lapot.
VÉDELEM. – ez van a kártyán.
A tömjén olaját ajánlja. Szakrális olaj. Szeretem az illatát, más, mint a templomi füstölő szaga. Simogatja a lelkem. Azt üzeni:
„Bármennyit dolgozol magadon, vannak ősi félelmeid, amelyekkel nehéz egyedül megbirkózni. A tömjén összeköti a múltat a jövővel, megszabadít az aggodalomtól. Megóv mindentől és mindenkitől, aki az energiád elszívja.”
Talán mindig is védekeztem.
Talán most tanulom meg, hogy nem minden kapcsolat veszély és felszín.
Bízom benne, hogy van még, aki nem ijed meg a mélységtől. Már nyitok és vállalok. Vállalom azt, aki vagyok.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

I don’t have a friend left from kindergarten. I remember very little from that time. I was a withdrawn, quiet little girl in unfamiliar environments. My younger sister went to kindergarten with me — she was my friend too.
In elementary school, I did have friends. We visited each other, laughed, talked, but no lifelong bonds were formed. I spent most of third grade at home because of my third heart surgery. I fell out of the flow. Falling out of a community as a child is not just absence — it is a loss of position. When I returned, it was no longer the same. Life had moved on without me.
From fifth grade, I changed schools. New faces, an art school, an overcrowded schedule. Very little free time. There were girls I felt good with, we spent time together, but rivalry lingered beneath the surface. And I was often absent. We never truly bonded.
When I returned, I never spoke about what had happened to me. It wasn’t a conscious decision. That reality was natural to me. Instead, I talked about what I had seen, what I had experienced, what I had received. Perhaps I was compensating. Today I understand that in the eyes of children, it didn’t mean what I thought it did.
They excluded me.
I received things that were incomprehensible and painful. And even then, I didn’t open up. I was afraid of being hurt. Afraid that if they knew what I was going through, they would use it as a weapon against me, that they would no longer consider me worthy of them.
I grew armor. I let very few people come close. My relationships often became superficial. I couldn’t pretend to be something I wasn’t. I longed for sincere friendship, but there was more fear in me than openness.
Now I sit here and the tears are flowing. Perhaps because I didn’t understand. I was a child. A wounded child. I longed for understanding, but I feared being hurt again even more.
As a teenager, I punished myself a lot. I wasn’t satisfied with myself — neither physically nor emotionally. I didn’t love myself. That has changed by now. Slowly, I became friends with myself. More than that — I feel I have become a strong, determined woman who not only accepts herself but is capable of loving her flaws — both outer and inner.
Kintsugi. That is what the Japanese call the art of repairing broken objects with gold, giving them new value. The fracture is not a flaw — it is what makes something more, something unique. That is how I feel today. The break is part of the story. And if we heal it consciously, it becomes even more precious. Everyone has such fractures — in the soul or in the body. That is what makes us who we are.
If I don’t have many deep human connections, I now know it’s not because I am a bad person. It’s because I carry a heavy story with me. But it is mine. I live with it. I soften it. I value the person I have become through it.
Today is one of my friend’s birthdays. I received a lot from her. She brightened a few of my years. And then one day she disappeared. She never told me why. She was wounded too. A difficult childhood. Perhaps that is why we understood each other.
I miss her.
I have changed a lot. I know who I am. I have understood that sometimes I am too heavy for a friendship. Or perhaps I could only truly connect with those who carried burdens similar to mine.
I pull a card from my aromatherapy oracle deck. Sometimes I do.
PROTECTION.
It recommends frankincense oil. A sacred oil. I love it. It soothes my soul. It says:
“No matter how much you work on yourself, there are ancient fears that are hard to face alone. Frankincense connects the past with the future and frees you from worry. It protects you from everything and everyone who drains your energy.”
Perhaps I have always been defending myself.
Perhaps I am only now learning that not every relationship is danger and surface.
I trust that there is still someone who is not afraid of depth.