(Nőiségem csendes átalakulása)
A várakozás és a betegség nemcsak a testet formálja át, de a nőiességemet is. Nem egyik napról a másikra történik. Lassan kúszik be az életembe, és veszi át a terepet a beletörődés.

Lassan, szinte észrevétlenül alakul át minden. Több jel is utal a változásra. Korábban fontos volt, hogyan nézek ki, otthon is figyeltem magamra, mert hatással volt arra, hogyan érzem magam a bőrömben.

De ez nem volt mindig így.
Esetlen, vékony, kajla kislány voltam. A műtétek és az iskolatáska súlyától előredőltek a vállaim, frizurámat a borbély (férfifodrász) vágta úgy, ahogy épp a keze ügyébe kerültek a tincsek. Házhoz jött a család férfitagjaihoz, így praktikus megoldás volt, hogy a mi hajunkat is levágta. Könnyebb volt elkészűlni reggel. Ruháim nem illettek rám. Német rokonok kinőtt darabjait illesztettem be a silány ruhatáramba, nem mindig a megfelelő méretben. Sosem éreztem magam jól bennük igazán, de nem volt más lehetőségem. Egy szempont szerint dönthettem, és az a kényelem volt. A többi nem számított. Nem volt nővérem, aki példát mutathatott volna, vagy adhatott volna pár szép ruhadarabot. Édesanyám ruhái pedig csak később lettek jók rám, de többnyire egyszerű, fekete ruhák voltak. Úgy éreztem magam tiniként, mint a legtöbb lány harminc évvel ezelőtt.
A hajam mindig erős, gyorsan növő, vastag és nehezen kezelhető volt, ezért hosszúra növesztettem az iskolás éveimre, így nem kellett fodrászhoz járnom kiszámíthatatlan frizurákért. Sötét ruhákban jártam és metál zenét hallgattam. Ez is a tinikor egyik velejárója volt abban az időben, a mély és sötét gondolatok. Álom arról, hogy mi váltjuk meg majd a világot. Nem váltottam meg, de felnőve elkezdtem keresni magam belül és kívül is. A sok gátlást, félelmet lassan lefejtettem magamról a húszas éveim végére. Magabiztosságom is fokozatosan erősödött. A sok élethelyzet kihozta az agilis, makacs természetem. Nem adtam fel a céljaim. Ahogy magamra találtam, ez a kisugárzásomon is kezdett meglátszani. Többet hallgattam a megérzéseimre, bátrabban öltözködtem, átvették a színek a teret az életemben. Kiforrott lassan egy stílus, ami nemcsak a ruháimban mutatkozott meg, tetteimben, gondolkodásomban is. Voltak nők, akik hatással voltak rám. Az anyám az egyszerűségével, lágyságával, nagymamám konzervatív ideológiájával, kitartásával, tanáraim, nevelőim néha ellenpéldákkal is. Mindenkitől tanultam valamit.
Végre önmagam lettem az idő múlásával. Rejtetten üzentem a világ felé az életigenlésemről, a filozófiám az erőről, bátorságról és állhatatosságról szólt, mintegy leplezve a törékenységem. Erős, karakteres jellemem lassan forrott ki. Ki mertem állni magamért, de főleg azokért, akiket szerettem. Igyekeztem tanulni a hibáimból. Azt éreztem, hogy kifelé is az a nő figyel, aki mindig is bennem szunnyadt, aki én vagyok igazából. Jó érzés volt kilépni az utcára. Találkozni. Élni.
Most tudatosan léptem hátra. Már nem úgy, mint tiniként tettem: beletörődve a helyzetbe, amiket hátránynak éltem meg.
Most egy melegítőben ülök itthon, de nem érzem magam kevésnek. Egy nagy csatára készülök, olyan eseményre, ami mindent elmozdít, mindent átértékel és újjáteremt bennem.

Kényelmes ruhákban, amelyek nem szorítanak, nem emlékeztetnek arra, hogy a testem már nem a régi. A hajam egyszerűbb, a smink ritka. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert az energiám véges. De méltósággal teszem a dolgom, nem törtem meg, most máshová kell az erő.
Elengedtem azt az igényt, hogy mindig „kész” legyek, hogy mindig nőiesen jelenjek meg, hogy a külsőm tükrözze a belső erőmet.
Most az erő nem kifelé dolgozik.
A gyógyszerek puffadást hoznak. A vízvisszatartás változtat az arcomon. A fáradtság más tartást ad a testemnek. Ezeket korábban nehezen viseltem. Most egyszerűen tudomásul veszem.
Nem lettem igénytelen.
Csak puritánabb.
És közben átrendeződött bennem valami a nő–férfi minőségben is.
Van, amikor nem érzem magam a klasszikus értelemben vett nőnek. Nem csábító vagy könnyed. Inkább törékeny és fegyelmezett. Nem a ragyogásommal vagyok jelen, hanem a kitartásommal.
Ez a párkapcsolatban is más ritmust hoz. A női energia – az a játékos, áramló, finoman hívogató minőség – háttérbe szorult. Nem tűnt el. Csak most nem az az elsődleges.

Inkább biztonságot keresek. Stabilitást. Nem figyelmet, hanem megtartást. De ez is nőiség. Rájöttem, hogy a nő nem attól nő, hogy díszített, hogy éppen milyen szett van rajta, hanem attól, hogy tud változni. Nem kell ezek mögé bújnia ahhoz, hogy nő maradjon. Most a nőiségem csendesebb. Egyszerűbb. Mélyebb. Kevesebb a külső réteg. Több a belső tartás.
És talán amikor vége lesz ennek az időszaknak, újra előveszem majd a színeket, a könnyedséget, a játékosságot.
De most ez az én formám.
Nem lettem kevesebb.
Csak letisztultabb.
A betegség nem elveszi a szépséget, csak lehántja róla a felesleget. Átköltözik a felszínről a mélységbe.
És én vállalom ezt a változást.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

Where Did the Woman Go?
(The Quiet Transformation of My Femininity)
Waiting and illness do not only reshape the body — they reshape my femininity as well.
It does not happen overnight.
It slowly creeps into my life, and resignation gradually takes its place.
Little by little, almost imperceptibly, everything changes.
There are many signs of this shift.
In the past, it mattered how I looked. Even at home I paid attention to myself, because it influenced how I felt in my own skin.
But it was not always like this.
As a child I was thin, somewhat clumsy, with heavy hair.
The weight of surgeries and school bags bent my shoulders forward. My hair was cut by the barber — a men’s barber — however the curls happened to fall under his hands. He came to our house to cut the men’s hair in the family, so it was practical that he cut ours as well. It made mornings easier.
My clothes rarely fit me properly.
I wore outgrown pieces from German relatives, fitting them into my modest wardrobe, often in the wrong size.
I never really felt good in them, but I had no other choice. I could decide based on one thing only: comfort. Nothing else mattered.
I didn’t have an older sister who could show me an example or pass on a few nice dresses.
My mother’s clothes only fit me later, and most of them were simple black dresses.
As a teenager I felt much like many girls did thirty years ago.
My hair was always strong, fast-growing, thick and difficult to manage, so I let it grow long during my school years. That way I didn’t have to go to the hairdresser for unpredictable hairstyles.
I wore dark clothes and listened to metal music.
That too was a part of teenage life back then — deep and dark thoughts. Dreams that we would change the world.
I didn’t change the world, but as I grew older I began searching for myself, both inside and out.
By the end of my twenties I had slowly peeled off many of my fears and inhibitions.
My confidence gradually strengthened.
Life situations brought out my agile, stubborn nature. I did not give up on my goals.
As I found myself, it began to show in my presence as well.
I listened more to my intuition, dressed more boldly, and colors slowly entered my life.
A style slowly formed — not only in my clothing, but in my actions and in my thinking.
There were women who influenced me.
My mother with her simplicity and gentleness.
My grandmother with her conservative values and perseverance.
My teachers and mentors — sometimes even as counterexamples.
I learned something from everyone.
With time, I finally became myself.
Quietly I sent a message to the world about my philosophy of life — about strength, courage and perseverance — while perhaps hiding my own fragility.
My strong character slowly took shape.
I dared to stand up for myself, but especially for those I loved.
I tried to learn from my mistakes.
I felt that outwardly the woman within me — the one who had always been there — was awakening.
It felt good to step out into the street.
To meet people.
To live.
Now I have consciously stepped back.
Not as I did as a teenager — resigned to situations I experienced as disadvantages.
Now I sit at home in a tracksuit, yet I do not feel less.
I am preparing for a great battle — an event that will move everything, revalue everything, and recreate something within me.
Comfortable clothes that do not constrict, that do not remind me that my body is no longer the same.
My hair is simpler, makeup is rare.
Not because I don’t care, but because my energy is limited.
And yet I do what I do with dignity.
I have not broken — my strength is simply needed elsewhere now.
I have let go of the need to always be “ready,” to always appear feminine, to have my exterior reflect my inner strength.
Now the strength works inward.
The medications cause swelling.
Water retention changes my face.
Fatigue gives my body a different posture.
These things used to be difficult for me to accept.
Now I simply acknowledge them.
I have not become careless.
Only more austere.
And meanwhile something has shifted within me in the balance of feminine and masculine qualities.
Sometimes I do not feel like a woman in the classical sense.
Not seductive or light.
Rather fragile and disciplined.
I am not present with radiance, but with endurance.
This also brings a different rhythm into my relationship.
The feminine energy — that playful, flowing, gently inviting quality — has stepped into the background.
It has not disappeared.
It is simply not the primary force right now.
What I seek now is safety. Stability.
Not attention, but support.
And this too is femininity.
I realized that a woman is not a woman because she is decorated, or because of what set she wears.
She is a woman because she can change.
She does not need to hide behind these things to remain a woman.
Now my femininity is quieter.
Simpler.
Deeper.
Less outer layer.
More inner strength.
And perhaps when this period ends, I will take out the colors again — the lightness, the playfulness.
But for now, this is my form.
I have not become less.
Only clearer.
Illness does not take away beauty — it simply strips away the excess.
It moves it from the surface into the depth.
And I accept this transformation.