Családtagjaim és a hozzám közel állók az évek során sok idegen szóval, kifejezéssel kellett összebarátkozzanak a betegségem során.
Olyan szavakkal, amelyeket senki nem szeretne igazán megismerni, mégis egyszer csak a mindennapok részévé válnak.
Az egyik ilyen a – ritmuszavarok kapcsán – a fibrilláció.
Egészen pontosan: a pitvarfibrilláció és a kamrafibrilláció.
Engem most a pitvari érint gyakrabban.
Elsőre csak egy bonyolult orvosi szó.
Kívülről nézve talán jelentéktelen is.
Számukra csak egy orvosi kifejezés, számomra viszont egy érzés.
Érzések sora, aminek a neve: PF.
– Azt hiszem, megint PF-em van… – üt belém a felismerés, gyakran már az elején.
Mert van egy különös érzés, amikor a szívem nem úgy dobog, ahogy kellene.
Nem fáj feltétlenül. De tudom.
Gyengébb vagyok, erőtlenebb. Megfájdul a tarkóm, bizsergésszerű érzés van a karjaimban, a vállamban.
Apró, bosszantó tünetek.
Azt érzem, befeszülök, ideges, zavart leszek. És tudom: a szívem.
Mintha elveszítené a ritmust.
Mintha hiányozna a dobbanás vége, csak azt érzem, valami nem teljes a szívverésben.

Mintha nem találna vissza önmagához. És ezzel együtt én sem.
Ami a szívemben történik, nekem csak egy érzés: egy furcsa bizsergés, hiány, vagy szédülésig zakatoló katlan.
De mi is történik ilyenkor odabent?
A szív nem csak egy izom.
Egy ritmusra épülő rendszer.
Normál esetben a dobbanás egyetlen pontból indul, és szépen, rendezett módon terjed tovább, hogy összehúzza és pumpálásra késztesse a szívet.
De pitvarfibrillációban…
…ez a rend felbomlik.
Sok apró, egymással versengő elektromos jel keletkezik,
mint amikor a tenger felszínén egyszerre több hullám indul el,
és egymást erősítve teljesen összezavarják a mozgást.
A szív remegni kezd ahelyett, hogy dobogna.
Nálam ez nem „csak úgy” jött.
Azok a műtéti hegek, amik egykor megmentették az életem, most új történetet írnak.
A műtétek után a szív már nem sima felszín. Az ingerület nem egy tiszta pályán halad, hanem kerülget, megakad, visszafordul. És ebből néha káosz lesz.
A kamrafibrilláció és a pitvarfibrilláció között óriási a különbség.
Bár a nevük hasonló, mégis két teljesen más világ.
A pitvarfibrilláció „csak” a szív felső üregeit, a pitvarokat érinti.
Ilyenkor a szív nem szabályosan húzódik össze, hanem inkább remeg.
A ritmus össze-vissza lesz, gyors, szabálytalan… de a szív még valahogy működik. Az élet megy tovább, még ha sokszor bizonytalanabbul, fáradtabban, kiszolgáltatottabban is.
A kamrafibrilláció viszont egészen más.
Ott már nincs „valahogy”.
A szív alsó része, a kamra kezd el kontroll nélkül remegni.
És mivel a kamra az, ami a vért pumpálja a testbe, ilyenkor a keringés gyakorlatilag leáll.
Ez egy azonnali életveszélyes állapot.
Nincs idő alkalmazkodni.
Nincs idő megszokni.
Ez az a pont, ahol az élet egy hajszálon múlik, és ahol sokszor csak egy külső segítség, egy beavatkozás tud közbelépni.
Ez ritkábban fordult elő velem, és ennek elhárítására van az őrangyalom, a már említett ICD készülék, ami addig, amíg a mentő kiér, a sokk leadásával újraindítja a szívem.
Az ICD-t rendszeresen ellenőrzik a klinikán, figyelik és optimalizálják.
Tehát a kamrai ritmuszavar életveszélyes.
De eddig csak néhányszor kellett farkasszemet néznem vele.
Az ICD tette a dolgát, és így megy tovább az életem.
Ezzel szemben a pitvari ritmuszavar elég gyakori. A gyógyszerek dolgoznak ellene, de vannak napok vagy hetek, amikor előjön.
Időváltozás, stressz, fáradtság beindítja.
Van, hogy pár óra múlva visszaáll a normális ritmus. De ha tartós marad, hetekig fennáll, vagy gyakran visszatér,
az orvosok megkeresik azokat a pontokat, ahonnan ezek a téves jelek indulnak, és egy katéteres beavatkozás során „kiiktatják” őket.
Mint amikor egy zajos szobában
egyesével halkítod le a zavaró hangokat.
Néha sikerül.
Néha csak ideig-óráig.
Néha újabb utak alakulnak ki.
A nehéz része, amit nem mondanak ki.
Az abláció egy ridegnek hangzó szó, pedig valójában egy nagyon finom beavatkozás. Kétszer volt hozzá „szerencsém”.
És nem véletlenül írom így, mert valóban az. Ahogy általa visszanyertem az életem egy részét, az egy csoda.
A legnehezebb nem is maga a beavatkozás.
Hanem az, hogy sosem tudod biztosan, hogy utána meddig tart a csend.
Lehet napokig jó.
Lehet hónapokig.
Aztán egyszer csak…
visszatér.
És vele együtt az a furcsa, mély bizonytalanság:
vajon most megint elveszítem az irányítást a saját testem felett?
És ott van a „láthatatlan fal” is.
Az, hogy egyedül én tudom, hogy mi is ez az érzés, amit csak én érzek.
Tudom, mikor jön, mennyire fáraszt, mennyire veszi el az eddigi dolgoktól az erőm.
Hiába próbálnám elmagyarázni,
milyen az, amikor a szív nem engedelmeskedik…
ezt igazán csak az érti, aki átélte.
Kívülről: egy ritmuszavar.
Belülről: egy folyamatos készenlét.
Mégis van benne valami különös tanítás.
Megtanított arra, hogy a kontroll egy illúzió.
És arra is, hogy még a legszabálytalanabb ritmusban is
van valami…, ami életben tart.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

AF

Over the years, my family and those close to me have had to become familiar with many foreign words and expressions because of my illness.
Words no one ever really wants to learn, yet somehow they become part of everyday life.
One of these – in connection with heart rhythm disorders – is fibrillation.
More precisely: atrial fibrillation and ventricular fibrillation.
For me, it is the atrial kind that appears more often now.
At first, it’s just a complicated medical term.
From the outside, it may even seem insignificant.
For them, it’s just a diagnosis.
For me, it is a feeling.
A whole sequence of feelings, all under one name: AF.
“I think I’m in AF again…” – the realization hits me, often right at the beginning.
Because there is a very particular sensation when my heart doesn’t beat the way it should.
It doesn’t necessarily hurt. But I know.
I feel weaker, drained. There’s a dull pain at the back of my head, a tingling in my arms and shoulders.
Small, irritating symptoms.
I feel tense, restless, unsettled.
And I know: it’s my heart.
As if it lost its rhythm.
As if the end of each heartbeat is missing – something feels incomplete in the beat itself.
As if it can’t find its way back to itself.
And along with it… neither can I.
What is happening inside my heart feels, to me, like a strange sensation:
a subtle tingling, a sense of absence, or a churning that can build up to dizziness.
But what is actually happening inside?
The heart is not just a muscle.
It is a system built on rhythm.
Under normal conditions, each heartbeat starts from a single point and spreads in an orderly way,
coordinating the contraction that pumps blood through the body.
But in atrial fibrillation…
…the order breaks down.
Multiple competing electrical signals emerge,
like waves rising on the surface of the sea at the same time,
amplifying each other until the movement becomes chaotic.
The heart begins to quiver instead of beat.
In my case, this didn’t just happen “out of nowhere.”
The surgical scars that once saved my life…
are now writing a new story.
After the surgeries, the heart is no longer a smooth surface.
Electrical impulses no longer travel along a clean path.
They detour, get stuck, turn back on themselves.
And sometimes… that turns into chaos.
There is a huge difference between ventricular fibrillation and atrial fibrillation.
Although their names sound similar, they belong to two completely different realities.
Atrial fibrillation affects only the upper chambers of the heart, the atria.
The heart doesn’t contract properly – it trembles.
The rhythm becomes irregular, fast, chaotic… but the heart still functions, somehow.
Life goes on – even if it feels more uncertain, more exhausting, more fragile.
Ventricular fibrillation is entirely different.
There is no “somehow” there.
The lower chambers of the heart begin to quiver uncontrollably.
And since these chambers are responsible for pumping blood through the body, circulation essentially stops.
This is an immediate life-threatening condition.
There is no time to adapt.
No time to get used to it.
This is the point where life hangs by a thread,
and where only external intervention can make a difference.
For me, this has happened less often.
And for this, I have my guardian angel – the ICD.
Until help arrives, the device can deliver a shock to restart my heart.
The ICD is regularly checked at the clinic, monitored and optimized.
So yes – ventricular arrhythmias are life-threatening.
But so far, I’ve only had to face them a few times.
The ICD did its job.
And life went on.
In contrast, atrial arrhythmias are much more frequent.
Medication helps, but there are days or weeks when it still appears.
Weather changes, stress, fatigue – they can all trigger it.
Sometimes it resolves within hours.
But if it becomes persistent, lasting for weeks or returning frequently,
doctors try to locate the areas where these abnormal signals originate…
…and eliminate them through a catheter procedure.
Like turning down the noise in a crowded room, one source at a time.
Sometimes it works.
Sometimes only temporarily.
Sometimes new pathways form.
The hardest part – the part no one really talks about.
Ablation sounds like a cold, clinical word.
In reality, it is a very delicate procedure.
I’ve had it done twice.
And I don’t call it “luck” by accident.
Because what it gave back to me…
was a part of my life.
And that feels like a miracle.
The hardest part is not the procedure itself.
It’s not knowing how long the silence will last.
It might be days.
It might be months.
And then, suddenly…
it returns.
And with it, that deep, unsettling uncertainty:
am I about to lose control over my own body again?
And there is also that “invisible wall”
that only I can feel.
I know when it’s coming.
How long it stays.
How exhausting it is.
No matter how hard I try to explain
what it feels like when your heart stops obeying you…
only those who have lived it can truly understand.
From the outside: a rhythm disorder.
From the inside: a constant state of alert.
And yet, there is something it has taught me.
My heart has shown me
that control is an illusion.
And also this:
even in the most irregular rhythm,
there is something… that keeps you alive.