Azt hittem, a várakozás a legnehezebb ebben az egészben. A bizonytalanság. Az idő, ami nem halad úgy, ahogy szeretném. De nemrég rájöttem, hogy nem ettől félek, hanem attól, ami közben történik. Attól, hogy megérkezik valaki. És utána elmegy.

A múlt héten meglátogatott unokatestvérem, aki egyben a legkedvesebb barátnőm, olyan mint egy testvér, Bella. Angliából érkezett a családjával.

Ő az a fajta ember, akinek nem kell magyarázni semmit. Aki nem fél attól, ami van, egyszerűen csak jelen van.
Egy hetet töltöttek velem.
És ez az egy hét… valahogy visszaadott egy darabot belőlem. Könnyebb volt lélegezni.
Könnyebb volt elviselni minden rámnehezedő gondolatot. Jó volt kiszakadni a várkozás megszokott formájából. Mintha nem egyedül vinném ezt az egészet pár napig.
Kevés ember van, aki valóban érti, min megyek keresztül. Ő közéjük tartozik.

De hamar telnek a napok, és egy búcsú mindig, minden körülmények között nehéz. Engem pedig most annál is jobban megvisel.
Ez az a pont, amit újra és újra átélek Attila távozásával is. És azokkal, akik közel kerülnek hozzám egy kis időre.
Várom. De közben egy részem már előre készül arra, hogy el kell engednem.
És amikor eljön az a reggel, amikor újra egyedül maradok – akkor történik valami. Egyfajta zuhanás.
Mintha hirtelen minden csendesebb lenne. Üresebb. És nekem kellene ismét megtölteni, átlépni a két dimenzió között úgy, hogy ne zuhanjak túl mélyre.
Sokáig nem értettem ezt a dolgot magamban. Mindig nehezen viseltem az elválásokat. Még most is emlékszem, hogy iskola után a barátnőkkel órákat álltunk és beszélgettünk az utcasarkon. Képtelen voltam kiszakadni, elköszönni és elválni. Ott akkor abból a pillanatból kilépni.

Amit most, ebben az időszakomban érzek, valahol érthető. De mégis azt érzem ilyenkor, hogy aránytalanul fáj.
Hogy több, mint amit egy búcsú indokolna.

Elkezdtem magamban keresni a választ. Sejtettem egy ideje, hogy egy gyerekkori trauma lehet az okozója, de most kezdem el igazán érteni, hogy mennyire kihat a felnőttkoromra is.
Nem most kezdődött: öt hónapos voltam, amikor először kiszakítottak édesanyám karjaiból az első szívműtét idejére. Akkor ez természetes volt. Nem maradhatott mellettem a kórházban. Ma már szerencsére figyelnek arra, hogy mialatt a gyerekek testét javítják, a lelkükben ne tegyenek kárt. Nem szakítják ki ilyen drámaian a biztonságos anyai ölelésből, mint egykor engem.
Ez mélyen bennem maradt. Számtalanszor előfordult még gyerekként. Nagyon fájt az elhagyás. Sokat sírtam a kórházban emiatt. Nem csak emlékként maradt meg, főleg érzésként. És ez az érzés minden elválásnál visszajön.
Sokáig azt hittem, hogy ez csak rólam szól, hogy én reagálok túl erősen. Aztán elkezdtem olvasni róla. A pszichológia szerint a nagyon korai elválások nem a tudatos emlékezetben maradnak meg, hanem az idegrendszer szintjén. A test tanulja meg: ami biztonságos, az nem marad. És ez a minta később, felnőttként is működni kezd kapcsolatokban, búcsúkban, közelségben. Egy feszültségként, egy szorításként, mintha nem csak a jelen történne, hanem valami régi is újra aktiválódna. Amikor ezt először megértettem, valami megváltozott.
Nem múlt el, most is felzaklat, de már látom, hogy miért így reagálok. Amit régen elhagyásként éltem meg, ma már tudom, hogy csak egy időszakról szól. Nem végzetes, nem a szeretetlenségről, a megnemértettségről szól.

Egyszerűen ez is az élethez tartozik: találkozunk és elválunk… majd újra találkozunk. Megértettem, hogy amikor valami jó történik, azt mindig el kell engedni kisebb, nagyobb időre, hogy újra várhassuk egymást, és örüljünk az együtt töltött időnek azzal a gondolattal, hogy semmi sem tart örökké.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

Farewell

I used to think that waiting was the hardest part of all this.
The uncertainty.
The slow, stubborn passing of time.
But recently I realized that this is not what I fear most.
What I fear is what happens in between.
When someone arrives — and then leaves again.
Last week, my cousin came to visit me. She is also my closest friend, almost like a sister to me. Bella came from England with her family.
She is the kind of person who needs no explanation. She is not afraid of reality; she simply knows how to be present in it. They spent a week with me, and somehow that one week gave a part of me back to myself. It became easier to breathe. Easier to carry the thoughts that usually weigh so heavily on me. It was a relief to step out of the familiar shape of waiting. For a few days, it felt as though I did not have to hold all of this alone. Very few people truly understand what I am living through. She is one of them.
But days pass quickly, and goodbye is always painful. Under any circumstances. For me, now, it is even more so.
This is the point I find myself reliving again and again — when Attila leaves, too, and with others who come close to me for a little while. I wait for them, and yet part of me is already preparing for the moment I will have to let them go. And then morning comes, and I am alone again, and something inside me drops.
It feels like a kind of inner collapse.
As if everything suddenly becomes quieter. Emptier.
And I am the one who has to fill that emptiness again, to cross back from one emotional world into another without sinking too far.
For a long time, I did not understand this in myself. I have always found separation difficult. I still remember how, after school, my friends and I would stand for hours on a street corner just talking, unable to say goodbye, unable to break the moment apart and step out of it.
What I feel now, in this season of my life, makes sense in a way. And still, it seems to hurt out of proportion. More than a goodbye should.
So I started looking inward for an answer. For some time, I had suspected that childhood trauma might have something to do with it, but only now am I beginning to understand how deeply it has shaped my adult life as well.
This did not begin now.
I was five months old when I was first taken from my mother’s arms for my first heart surgery. At the time, that was simply how things were done. She could not stay with me in the hospital. Today, thankfully, there is far more awareness of the need to protect a child’s soul while healing the body. Children are no longer separated so harshly from the safety of their mother’s embrace the way I once was.
But something of that stayed in me.
And not just once — it happened many times throughout my childhood.
The pain of being left was overwhelming. I cried so much in hospital because of it. It did not remain only as a memory, but even more as a feeling. And that feeling returns with every separation.
For a long time, I thought this was simply who I was. That I was too sensitive. That I reacted too strongly. But then I began to read, and I learned that very early separations do not live in conscious memory the way later experiences do. They settle deeper, in the nervous system. The body learns something before the mind can even form words for it: what feels safe may not stay.
And later, in adult life, that pattern can return — in relationships, in closeness, in goodbyes. It can appear as tension, anxiety, or a grief that seems larger than the present moment. As if not only now were happening, but something old were being awakened too.
When I first understood this, something shifted in me.
The pain did not disappear. It still rises. It still unsettles me. But now I can see it more clearly. What I once experienced only as abandonment, I can now recognize as something temporary. Not final. Not proof of being unloved. Not proof of being unseen.
Just a part of being human.
We meet, and we part.
And then, sometimes, we meet again.
I think I am beginning to understand that every good thing must also be released for a while — sometimes briefly, sometimes longer — so that we can wait for one another again, and treasure the time we are given with the quiet knowledge that nothing lasts forever.