Egy szám, mint egy útszéli kilométerkő. Segít elhelyezni magunkat, irányt ad, hogy miként haladjunk tovább az úton.
A 45 év feletti nő kora megosztó. Van, aki idősnek látja, van, aki érettnek, tapasztaltnak, bölcsnek. Van, aki a ráncokat nézi, és van, aki azt, ami mögöttük van. Azt, aki benne él.
Szerintem a nő olyan, mint egy hegyi patak, ahogy végigfut sziklákon, köveken, homokos partokon. Nem elfárad, hanem átalakul. Egyre szelídebb lesz, egyre gazdagabb, egyre tisztább és érthetőbb, mélyebb.
És hogy én hol tartok ezen az úton?
A családunkban mindig megünnepeltük a születésnapokat. Volt torta, ajándék, és sok jókedv. Nem azt ünnepeltük, hogy egy évvel közelebb kerültünk a halálhoz, hanem az életet. Azt, hogy együtt vagyunk. Sokan, sokfélék, mégis egységben. Jó volt együtt lenni.
De ez most nem lehetséges. Most csend van körülöttem. És bennem is. Nem az a könnyű csend, hanem az, amiben az ember találkozik saját magával.
Mégis elfogadom, és hálás vagyok azért, hogy idáig eljutottam. Megéltem egy életet – minden nehézségével együtt –, ami formált, tanított, és azzá tett, aki ma vagyok. Voltak benne buktatók, örvények és örömteli pillanatok is.
És ha lehet ilyet mondani, nem nagyképűségből, hanem csendes belső igazságból: büszke vagyok magamra. Arra, hogy ennyi mindent végigcsináltam. Hogy nem őröltek fel a mélypontok. Hogy ha el is gyengültem, ha térdre is estem, mindig fel tudtam állni. Volt bennem hit, volt bennem bizalom. Tudtam, hogy tovább kell lépni, és előre kell nézni, bármilyen nehéz is éppen.
És most itt vagyok. Két part között. A régi már nem tart, az új még nem látszik. De valahogy mégis tudom, hogy úton vagyok. Próbálok a csónakban maradni, egyensúlyozni a hullámok között. Hol könnyebb, hol nehezebb megtartani az egyensúlyt. De még tartom magam. És figyelek.
Vannak napok, amikor 102 évesnek érzem magam. Aztán rájövök, hogy a léleknek nincs kora. Legbelül, amikor önmagam vagyok, talán még mindig 15.
A testem néha elfárad. Megállít. Emlékeztet.
Nem tudom, mennyi van még hátra itt az utamból, elérem-e a másik oldalt valaha. De már nem is ez a legfontosabb. Ennyi is teljes volt, ha itt vége szakad. Valódi és értékes idő volt minden perc.
Amit ezután még kapok, azzal szeretnék a tőlem telhető legtudatosabban és legőszintébben élni. Úgy, hogy szeretetet adhassak azoknak, akik mellém kerülnek az utam során.
Szeretnék szerethető és értékes maradni abban a kis csónakban is, ami visz. Nem tudom meddig. Nem tudom hova. De megyek tovább..

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

Fourty-five

Age is just a number.
A milestone on the side of the road.
It doesn’t define who you are, only where you are.
At 45, I don’t feel old.
I don’t feel finished.
I feel like a mountain stream – shaped by everything I’ve passed through, a little slower, but clearer.
There is silence around me now. And within me too.
Not the easy kind of silence, but the one where you meet yourself.
I’ve been through a lot. I’ve fallen. I’ve stood up. I kept going.
And yes, I am proud of myself.
Right now, I’m somewhere between two shores.
The old no longer holds me, the new is not yet visible. But I know I’m on my way.
I don’t know how much time is ahead.
But what I’ve lived so far has been whole.
And whatever comes next, I want to live it with awareness, with honesty,
and with love for those who truly matter.
For now, this is enough.