A várakozás ideje inkább lelki megpróbáltatás, mintsem testi. Olyan eseményre kell felkészülnöm, amire valójában nem lehet igazán. Amire nincs kimondott recept, elmélet vagy teória. Olyasmire, amit nem ismerek, aminek a kimenetelét nem látom előre.
Sok gondolat, félelem, bizonytalanság zajlik bennem egyszerre. Van, amikor csend van, máskor nehéz zajok, és egyik sem könnyű. Néha nyugodtan állok ebben az állapotban, máskor elfáradok benne, megkérdőjelezem magam, a helyzetet, az időt.
Korábban, a komolyabb kórházi megpróbáltatások során sokszor éreztem azt, hogy egyedül vagyok. Nem volt, akivel igazán megoszthattam volna az átélt nehézségeimet. Vagy ha meg is próbáltam megosztani közelállókkal, nem tudták, hogyan lehetne ebben jelen lenni, hogyan lehetne támogatni.
Így kénytelen voltam mindent magamban rendezni.
Hol sikerült, hol nem.
A tudattalanban azonban rengeteg érzés rakódott le az évek során. Ezek formáltak, alakítottak, túlélési módokat, megküzdési stratégiákat hoztak létre bennem. Olyan megoldásokat, amelyek egy ideig működtek, aztán egyszer csak már nem.
Sokáig nem volt olyan ember, akihez ezekkel érdemben fordulhattam volna.
Egészen ezidáig, amikor a kórház transzplantációs csapata felajánlotta a kórház pszichológusának segítségét. Nagy örömmel elfogadtam.
Fontos volt számomra tisztázni: nem az erőm fogyott el.
Nem az optimizmusom.
Szerencsére ezek újra és újra megújulnak bennem. Mindig is így volt.
Amiben segítségre van szükségem, az nem az, hogy „erősebb” legyek, hanem hogy jól értelmezzem mindazt, ami bennem zajlik: az érzéseimet, a kételyeimet, a félelmeimet. Hogy meg tudjak állni bennük anélkül, hogy elsodornának.
Ez a folyamat nem klasszikus önismereti munka.
Nem a felszínre kerülő problémák elemzéséről szól.
Sokkal inkább arról, hogy a várakozás időszakát optimálisabban, kevesebb zuhanással, kevesebb mélyponttal tudjam végigjárni.
És arról is, hogy már most elkezdjem felépíteni azt a belső erőtartalékot, amire a műtét után szükségem lesz. Annak a tudatát, hogy képes vagyok meggyógyítani magam, még a műtét által okozott testi és lelki trauma után is.
Egy-egy alkalommal az aktuális helyzeteimet beszéljük át.
Szó esik a családomról, arról, hogyan tudnak jelen lenni ebben a folyamatban, milyen kapaszkodók segíthetnek nekik is.
Felvilágosítás, támogatás történik, nemcsak nekem, hanem körülöttem mindenkinek.
És van valami egészen különleges része ennek a felkészülésnek.
Olyan, kifejezetten személyre szabott hanganyagok készülnek, amelyeket együtt állítunk össze. Szövegek, hangok, ritmusok, amelyek számomra belső otthont teremtenek. Megnyugtatnak. Visszavezetnek önmagamhoz, felidézve azt a helyet, ahol gyermekkoromban otthonosan, biztonságban éreztem magam. Egy illatos fenyőerdőt madarak dalával, patakcsobogással, szellő lágy simogatásával.
A műtétet követően, az intenzív osztályon – amikor még mesterséges altatásban leszek – ezeket a hanganyagokat lejátszák majd.
Így segítve a gyógyulást.
Így üzenve a testemnek és a lelkemnek egyszerre, hogy nincs egyedül.

A receptem egyszerű: kerülőm a mély, nehéz éezelmeket, lelki atrovitásokat, a stresszes helyzeteket. Ilyenkor elengedem a törekvést a megoldás fele, engedem, hogy magától rendeződjenek idővel a dolgok.
Ez most az én lelki felkészülésem.
Csendes, tudatos, nem látványos.
De mély.
És tart.

~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

Preparation – In the Soul
The time of waiting is more a trial of the soul than of the body.
I am preparing for an event one cannot truly prepare for.
There is no spoken recipe, no theory, no clear method for it.
It is something unknown, something whose outcome I cannot foresee.
Many thoughts, fears, and uncertainties are present in me at the same time.
There are moments of silence, and others filled with heavy inner noise—
neither is easy.
Sometimes I stand calmly within this state; at other times I grow tired of it,
questioning myself, the situation, and time itself.
Earlier, during more serious hospital experiences, I often felt alone.
There was no one with whom I could truly share the difficulties I had lived through.
Or if I did try to share them with those close to me,
they did not know how to be present in this,
how they could offer support.
So I was forced to organize everything within myself.
Sometimes successfully, sometimes not.
Yet in the unconscious, a great many emotions accumulated over the years.
They shaped me, formed me, created survival modes and coping strategies within me.
Solutions that worked for a while—
and then, suddenly, no longer did.
For a long time, there was no one I could truly turn to with these things.
Until now—
when the hospital’s transplant team offered the support of the hospital psychologist.
I accepted with great relief.
It was important for me to clarify something:
it is not my strength that has run out.
Not my optimism either.
Fortunately, these renew themselves in me again and again.
They always have.
What I need help with is not becoming “stronger,”
but understanding correctly what is happening inside me:
my emotions, my doubts, my fears.
To be able to remain present with them
without being swept away by them.
This process is not classical self-awareness work.
It is not about analyzing surface-level problems.
It is much more about getting through the waiting period
in a more optimal way—
with fewer crashes, fewer deep lows.
And it is also about beginning now
to build that inner reserve of strength
that I will need after the surgery.
About the awareness that I am capable of healing myself,
even after the physical and emotional trauma caused by the operation.
Each session is about discussing my current situations.
We talk about my family—
about how they can be present in this process,
what kind of anchors might help them as well.
There is education, guidance, and support—
not only for me, but for everyone around me.
And there is something truly special in this preparation.
Highly personalized audio materials are being created,
which we put together jointly.
Texts, sounds, rhythms
that create an inner home for me.
They calm me.
They guide me back to myself,
evoking the place where, in my childhood,
I felt at home and safe.
A fragrant pine forest,
birds singing,
the murmur of a stream,
the gentle caress of the wind.
After the surgery, in the intensive care unit—
while I am still under artificial sedation—
these recordings will be played.
Helping the healing process.
Sending a message to my body and my soul at the same time:
you are not alone.
And it continues.
My approach is simple:
I avoid deep, heavy emotions,
emotional overwhelm,
and stressful situations.
In such moments, I let go of the urge to solve everything.
I allow things to settle on their own, in time.
This is my current inner preparation.
Quiet. Conscious. Not spectacular.
But deep and hold me.

And it continues.